Magam úgy gondolom, erkölcsi, politikai kötelesség emlékeznünk arra, akit méltatlanul akarnak a feledés leplével borítani. Miért hajlamosak sokan a felejtésre? Azért, mert nem akarnak emlékezni múltjukra, nem akarnak önmagukkal szembenézni. Mi nem tehetjük ezt.
Egyszerűbb persze hallgatni. Ezt tette a rendszerváltás után a magyar politikai baloldal, amikor igyekezett távol kerülni az államszocializmustól és annak vezető politikusaitól. Célszerűbbnek látszott csendben tűrnie, mint eleve vesztes vitába bonyolódnia. Ezt a hallgatást akkor a magyar társadalom nagy része megértette, már csak azért is, mert maga is hallgatásra kényszerült a saját múltját illetően. Antikommunizmus, rendszerváltozás ide vagy oda, a magyar társadalom jelentős tömegei gondolták úgy, hogy az államszocializmusnak nemcsak vesztesei, de nyertesei is voltak, történetének lapjai nemcsak feketék, de szürkék és fehérek is. Nagy tömegek tudták, mert megélték, hogy az ötvenes éveket nem lehet egybemosni a hatvanas-hetvenes évekkel. Ez visszafogta, némi önmérsékletre intette azokat is, akik a történelmi igazságtétel jegyében akarták visszaszorítani a múltba a baloldalt. Az 1994-es, majd a 2002-es, 2006-os választáson ezek a tömegek segítették hatalomra a szocialistákat, tették lehetővé a koalíciós kormányzást.
A mai helyzet azonban jelentősen különbözik az akkoritól. Gondoljunk a kormányzati emlékezetpolitikára, vagy arra, hogy ma már nem játszik olyan jelentős szerepet a politikai életben, a választók magatartásában az, hogy ki miként élte meg az államszocializmust, vagy hogy ki miként vélekedik az előző rendszerről. Ma sok olyan ember szavaz a jobboldalra, akinek jó véleménye volt a szocializmusról. Új a helyzet ma azért is, mert új baloldali értelmiségi nemzedék lépett színre, amely nem akarja saját helyzetét a múlt terheinek vállalásával nehezíteni.
Ezektől a megfontolásoktól vezetve emlékezünk meg Nyers Rezső születésének 100. évfordulójáról. A tiszteletadáson túl azért is tesszük ezt, mert nemcsak őt, hanem a baloldaliságot is az azt megillető helyen szeretnénk tudni a nemzeti történelemben, a magyar társadalom tudatában.
Nyers Rezső nemcsak a XX. századi magyar baloldal, hanem a magyar nemzet történetének egyik meghatározó, jelentős és nagy hatású politikusa.
Hűen és eredményesen képviselte vallott értékeit. Ezt tette ellenzékben és hatalomban egyaránt. Az 1960 és 1990 közötti három évtizedben képes volt válaszokat kidolgozni a magyar társadalmat érő kihívásokra.
Nyers reálpolitikus volt, ő maga is annak tartotta magát. Hozzáteszem, a realista nem azonos a pragmatikussal. Nyers ragaszkodott elveihez, elemzett és elméletileg megalapozta döntéseit; a valóságosra ugyanolyan figyelmet fordított, mint a kívánatosra. Tudta, nem elég elköteleződni olyan vonzó értékek mellett, mint az igazságosság, szolidaritás és szabadság. Azt is el kell dönteni, hogy itt és most mit lehet tenni a többségért és a legnehezebb helyzetben élőkért. Nyers tisztában volt ezzel a dilemmával. Egész élete az értékek, a célok és a realitások egyeztetésének jegyében telt el.
Voltak, vannak olyan helyzetek, amikor nehéznek, lehetetlennek tűnt/tűnik a baloldali értékek érvényre juttatása a politikában. Az akadályok láttán az egyik lehetséges válasz a külső vagy belső emigráció. A másik megoldás, hogy kitartunk, védekezünk, apró lépésekkel próbálkozunk, kompromisszumokat kötünk.
Nyers Rezső – anélkül, hogy feladta volna a szociáldemokrata eszmék, a demokratikus szocializmus iránti elkötelezettségét – ezt az utóbbi utat választotta. A dolog egyik felét, az értékválasztást illetően – mondhatjuk – könnyű dolga volt. Mozgalmár családban született. Nyomdászként is, kispesti polgárként is szolidáris, szabadságvágyó közösségbe került. Szerencsés volt azért is, mert a politikai szocializációja idején és politikusi működésének legnagyobb részében a baloldaliság és a szocializmus szinte szinonimák voltak. Egységet alkotott a szocialista munkásmozgalom, az eszme, majd – legalábbis elméletileg – a rendszer. A szocializmus viszonyítási pont volt a többi XX. századi magyar progresszív irányzat számára is. Hadd emlékeztessek: a harmadik út, a népi mozgalom, a polgári radikalizmus joggal volt baloldalinak tekinthető a múlt század első felében Magyarországon. Ezek az irányzatok nemcsak a Horthy-rendszerrel szemben, hanem a szocializmus két változatával szemben is meghatározták magukat.
Ez a sokszínűség nem okozott gondot Nyersnek. Jóval több nehézséget jelentett 1944 végétől számára a kommunizmushoz, illetve a kommunista párthoz, majd a sztálinizmushoz való viszony. A végcélt illetően nem voltak kétségei. Akkor a szociáldemokrata mozgalom, és így az ő számára a cél nem lehetett más, mint a szocializmus. Az kínált alternatívát az ismétlődő válságokkal és súlyos egyenlőtlenségekkel terhes kapitalizmussal szemben. Kérdéses volt azonban a megvalósítás ideje, módja. A szociáldemokrácia ragaszkodott a demokráciához, az emberi jogok tiszteletben tartásához, ahhoz, hogy a szocializmus a többség szabad döntése legyen.
Abba az esélybe kapaszkodott az egész akkori sokszínű magyar politikai elit, hogy a demokratikus berendezkedés keretében hozott döntések alakítják Magyarország jövőjét. A remények akkor foszlottak szét, amikor a moszkvai vezetés úgy döntött, fegyverrel szerzett befolyását rendszere exportjával őrzi meg. A térségi kommunista pártok a szovjetizálás feladatát kapták.
Nyers ekkor nem vonult sem külső, sem belső emigrációba. Szerepet vállalt a szociáldemokrata párt és a kommunista párt egyesülésében, de ebből nem következett, hogy feladta volna elveit.
Talán naiv volt, nem látta, mert nem akarta látni: az egyesülés beolvasztás, hogy a népi demokrácia pártdiktatúrává alakul. Alkalmazkodott. Azt azonban nem állíthatjuk, hogy karrierszempontok vezették volna. Ott és akkor is az „itt és most” kötelezettsége befolyásolta személyes döntéseit.
Az 1956-os felkelés és szabadságharc leverése újabb kihívás elé állított őt. Újra felmerült a mi a teendő kérdése: visszavonuljon, maradjon? Maradt, de olyan poszton, amely csökkentette a politikai és morális dilemma súlyát. Nyers a közellátás felelőse lett egy csöppet sem irigylésre méltó helyzetben. Ráadásul 1956 legvégén, 1957 elején esély látszott a gazdasági mechanizmus reformjára és az agrárpolitika megváltoztatására. Ez logikusan következett volna a munkástanácsok megalakulásából, a begyűjtés eltörléséből. Nyers komoly szerepet vállalt ezekben a munkálatokban, amelyekben fontos impulzusokat is kapott. Ekkor már a politikai vezetés szűkebb, ha nem is a legszűkebb körének tagja volt. Nem rajta múlt, hogy a reform lekerült a napirendről. Vállalta az együttműködést Kádár Jánossal. Szavazott meg – utólag maga által is megkérdőjelezett – döntéseket. Ilyen volt a Nagy Imrének és a vele szorosan együttműködők csoportjának bíróság elé állításáról szóló határozat.
Nyers 1960-ban lett pénzügyminiszter. A pénzügyminiszterség akkor sem volt hálás tisztség a kormányban. Olyankor kellett a féket nyomnia, amikor minden politikai és gazdasági szereplő a gázra igyekezett rátenni a lábát. A kollektivizálás a végéhez közeledett, a szövetkezetek talpon tartása, fejlesztése, az ipar szerkezeti átalakítása is többletforrásokat követelt. Éhes szájakat kellett etetnie, de nem laktathatott mindenkit jól. Vigyáznia kellett az államháztartási egyensúlyra és a pénz értékállóságára. Ő ebben a tisztségében is segítette a szövetkezeti mozgalmat. Az állandó központi beavatkozási kényszer a kolhoz-modell felé tolta a gazdaságpolitikát. Ez egyet jelentett volna a szövetkezetek állam alá rendelésével. Az erről kialakult vitában Nyers az agrárpolitikát irányító Fehér Lajos és az agrárszociológus Erdei Ferenc álláspontját támogatta. Azt, hogy a szövetkezetek legyenek önállóak, vezetőik közülük kerüljenek ki és kapjanak türelmi időt (ez a veszteségek felszámolására és a felvett hitelekre vonatkozott). Ezek a vezetők felismerték, a szövetkezetetek eredményessége önállóságuktól, és három szereplő: a párt, a szövetkezet és a tagság közötti érdekegyeztetéstől függ. Ennek a felállásnak köszönhetőek a magyar mezőgazdaság későbbi sikerei, a közös és a háztáji gazdaság összekapcsolása, a szövetkezeti tulajdonlás.
A hatvanas évek közepére nyilvánvalóvá vált számára, hogy az áru- és pénzviszonyok valóságossá tételén, a piac törvényeinek elfogadásán keresztül vezet az út előre. Ehhez kapcsolódott a reform egyik legmesszebb ható újítása, az, hogy az egyéni és társadalmi/állami érdek közé beékelte a csoportérdeket, egyenlő jogúvá és önállóvá tette a vállalatokat és a szövetkezeteket. Ez kihatott a politikai szférára is. Lukács György is felismerte a reform és a demokratizálás összekapcsolásának lehetőségét. Az, hogy ez nem valósult meg, döntően a csehszlovákiai fejleményekkel magyarázható. A magyar pártvezetés rokonszenvvel figyelte az eseményeket és csak vonakodva vett részt a prágai tavasz eltiprásában.
Nem kellett sok idő hozzá, hogy a magyar reform is veszélybe kerüljön. Néhány évvel később Brezsnyev név szerint követelte Kádártól Fehér és Nyers eltávolítását. Erre 1974-ben került sor.
Nyers a Közgazdaságtudományi Intézet igazgatója lett. Az egyik leginkább reformpárti intézményt vezette. Két tűz közé került: a pártvezetés és a reform mellett kiálló közgazdászok között őrlődött. Ennek akkor lett jelentősége, amikor a hetvenes évek végére világossá vált, hiba volt letérni a reform útjáról. Ekkor a szocializmus és a reform híveként kétfrontos harcot vívott. Az egyik fronton a radikális közgazdászokkal és szaporodó rendszerkritikusokkal szemben elvi és reálpolitikai megfontolásból védte a szocializmust. A másikon a változásoktól tartó pártvezetéssel igyekezett elfogadtatni: a reform nemcsak kényszer, de erősítheti a szocializmust is. Ezt a vonalat vitte, amíg esélyt látott a modellváltásra. Az 1988. májusi pártértekezlet a stratégia rangjára emelte ezt az irányt, így természetes, hogy e program végrehajtásának jegyében Nyers ismét az ország vezetésének egyik kulcsszereplőjévé vált. Más kérdés, hogy a nemzetközi helyzet radikális változása nyomán a belső erők kihátráltak a modellváltás mögül. Az új, erősödő ellenzék nem érte be ennyivel, a tét a rendszerváltás lett. Nyers belátta: a reformkommunizmusnak nincs kellő belső és külső támogatása. Ebben a helyzetben hozzájárult az állampártiság felszámolásához, elősegítette a párt szociáldemokratizálódását. Megalakult a Magyar Szocialista Párt, amelynek első elnöke lett. A párt és Nyers sokat tett azért, hogy a rendszerváltozás a társadalmi béke megőrzésével menjen végbe. Ez volt a nemzet érdeke.
Kevesen méltányolták akkor ezt a teljesítményt. Nyers Rezső elébe ment a dolgoknak, háttérbe vonult, látta az erősödő antikommunizmust, a baloldal ellehetetlenítésének vágyát, igyekezett a múlt terhétől megszabadítani pártját. Komoly emberi, politikusi nagyságról tett tanúbizonyságot.
Búcsúzása a XX. századi magyar baloldaliság történetének végét jelentette. Lezárult egy korszak. Az újban nincs szocialista tömegmozgalom, nincs szocialista rendszer; a szocialista ideológia nem tűnik vonzónak a széles tömegek számára. Ez a tény azonban nem lehet a baloldal történetének végpontja.
Mit kezdjen a XXI. századi magyar baloldal a XX. századi múltjával, a szocializmussal? Nyers azt tanácsolná: ne vesszen el benne, de ne is feledkezzen el róla. Szerintem sem Nyers Rezsőről, sem a szocializmusról nem szabad elfeledkezni. Ma sokan hirdetik: a szocializmus tévedés, zsákutca, megreformálhatatlan és megvalósíthatatlan, káros utópia volt. Ebből következően Nyers erőfeszítései, ha jószándékúak is, de hiábavalóak és eleve kudarcra ítéltek voltak. Túl egyszerű csapda ez ahhoz, hogy belelépjünk. Akik ezt hirdetik, Voltaire Pangloss mesterét követve azt akarják elhitetni velünk, ami van, az a lehetséges világok legjobbika. Szerintem nem kisebb utópista Nyers Rezsőnél az, aki azt hiszi: a világ, a mai gazdaság, társadalmi és politikai rendszer úgy maradhat fenn, ahogy ma kinéz, működik. Ezért a XXI. századi baloldal sürgető feladata, hogy megtalálja az igazságosabb, demokratikusabb és fenntartható társadalomhoz, világhoz vezető utat. Nyers Rezső ennek a feladatnak szentelte életét.
(Ez a szöveg a Nyers Rezső születésének 100. évfordulója alkalmából, március 22-én rendezett emlékkonferencián elhangzott előadás szerkesztett, rövidített változata)
