Nincs nálam az irodalmi bölcsek köve (ki plagizálta el? – kérdezhetné a posztmodern emlőkön nevelkedett olvasó)
Vörösmarty Mihályról nem szokás azt gondolni, hogy rejtélyes volna. Éppen ellenkezőleg. Az olvasó (én) abba a csapdába esik, hogy ismeri. Persze, az olvasó ismeri Vörösmartyt, hogyne ismerné a Szózat költőjét, el tudja helyezni a magyar kulturális és irodalmi térben, tud róla fontos életrajzi tényeket, meg tudja említeni számos művét és a művei nyomán országszerte ismert, szállóigévé lett sorait.
Szóval az olvasó (én) ismeri Vörösmarty, és csak sokára jön rá, hogy dehogyis. Éppen ellenkezőleg. Ismeri ugyan, de nem érti, s főleg nem érzi.
Én magam elmúltam negyvenéves, mire Vörösmarty igazi nagysága kezdett megnyílni előttem, és betöltöttem az ötvenet, mire híve és rajongója, sőt, valamiképpen a lelki társa lettem ennek a „vert embernek” (idézet tőle). Nem szeretnék axiómát gyártani, de az ő esetében csak kiszalad a számon, hogy Vörösmartyt negyven éves kor alatt olvasni merő időpocsékolás.
A negyven év természetesen jelképes, azt akarom vele mondani, hogy Vörösmarty nagy verseihez élettapasztalat, szenvedés, megalázottság, kínok kínja kell. Ritka az olyan fiatal ember, aki a megrázóan komoly, érett és testes vörös bor erényeit igazán nagyra képes tartani. A fiatal és tapasztalatlan ember még a mindent megismerés lázában ég, mit érdekli őt a komoly, érett és testes vörösbor színe, fénye, illata és zamata?
Szóval Vörösmarty olvasását azoknak tanácsolom, akiknek megszakadt már a szívük. De legalább háromszor. Egyszer szerelem miatt. Másodszor a szerencsétlen, jobb sorsra érdemes szülőhazánk miatt. Harmadszor pedig akkor, amikor ráébredtünk: itt minden hiába, itt minden elveszett.
Akit kiütöttek már többször ezen a sorsverte tájon, csak az tudja, milyen élettapasztalat lehet e Vörösmarty-sorok mögött: „Setét eszmék borítják eszemet. / Szivemben istenkáromlás lakik. / Kívánságom: vesszen ki a világ / S e földi nép a legvégső fajig. / Mi a világ nekem, ha nincs hazám? / Elkárhozott lélekkel hasztalan / Kiáltozom be a nagy végtelent: / Miért én éltem, az már dúlva van."
Ó, istenem, milyen drámai sorok ezek!
S látják, Vörösmarty megmaradt ízig-vérig XIX. századi költőnek, de legnagyobb művei nem avíttasak. Jókai – vele ellentétben – mintha megrekedt volna a XIX. század nyelvében (ami nem azt jelenti, hogy rossz volna!), ellenben Vörösmarty (és Petőfi vagy Arany) nyelve kétszáz év távolából is oly közel ragyog hozzánk, mintha a kortársaik volnánk. Igen, Vörösmarty annyira XIX. századi, mintha Petőfi éppen neki címezte volna a XIX. század költőihez című programversét. (Jut eszembe: Petőfi elszabadult hajóágyúként rontott neki szegény Vörösmartynak egy parlamenti szavazás miatt, amelynek kimenetele nem volt Petőfi kedvére, s lám, a bölcs, elegáns és okos Vörösmarty milyen higgadtan és fegyelmezetten fogadta a nemtelen támadást!)
Azért nevezem őt rejtélyesnek, mert amikor Vörösmartyt olvasok, elfog az érzés: a versei tele vannak elhallgatással. Azt érzem, hogy egy-egy verse még egy versszakot elbírt volna, de nem: Vörösmarty kitette a pontot és ott elhallgatott. A már említett Petőfinek ebben is a teljes ellentéte. Petőfi úgy dolgozott, mint egy hírügynökség, mindent kiírt, kikiabált, eldalolt és elszavalt a lelkéből és a szívéből, Vörösmarty azonban tartózkodóbb, visszafogottabb, zárkózottabb, már-már szemérmesebb költő.
Nem véletlenül adtam e sorozat címének azt, hogy Egy olvasó vallomásai, ugyanis ebben a sorozatban valóban vallomásokat szeretnék tenni, és a vallomásnál aligha van magánjellegűbb irodalmi műfaj… Szóval e helyütt be kell vallanom önöknek, hogy Vörösmarty talán legismertebb versét, a Szózatot ki nem állhatom. Ha valami, hát ez a mű véglegesen a XIX. század nemzeti ébredésének idején rekedt, csak abban a kontextusban, konnotációban érthető, csak az éledő nemzeti mozgalmak etnocentrikus felfogása alapján lehet megítélni. Ma ugyanis ennek a sornak semmi értelme: „A nagy világon e kívül. / Nincsen számodra hely” – már hogyne volna, az istenért? Kik vagyunk mi, hogy nekünk nincs helyünk a nagyvilágban? Miért is volnánk mi bezárva ebbe az országba?
Ne tessenek e sorok mellett érvelni, mert e sorok mellett érvelni én is tudok – csak nem értek egyet ezekkel az érvekkel. Értem én, hogy Vörösmarty e műve hazafias buzdítás, s azt is sejteni vélem, hogy azon a bizonyos nagyvilágon talán csak Bécset, Londont és Párizst értette, amelyek felé a magyar arisztokrácia orientálódott, én mégsem szeretem, hogy a lassan tízéves kislányom hosszú évek óta azt a marhaságot hallja különböző nemzeti ünnepeken, hogy őneki a nagyvilágon Magyarországon kívül nincsen helye. A minap, amikor lelkesen elszavalta nekem a Nemzeti dalt (azért volt lelkes, mert az iskolában a költeménynek csak az első három versszakát adták föl, de ő az egészet megtanulta), meg is említettem neki a Szózatnak ezt a fura állítását, mire csak legyintett: „apa, a Nemzeti dal sokkal jobb, mint a Szózat!”. S milyen igaza volt.
