Wes Craven a legjobb időben indult el a rendezői pályán: akkor, amikor a hetvenes évek Hollywoodja a vietnámi háború és a Watergate-botrány miatt buzgó önvizsgálatba kezdett. Egészen kitűnő művek születtek ebben az évtizedben: beköszöntött a rendezők korszaka, leváltották az addigra teljesen kifulladt stúdiórendszert. Ekkor terjedt el az angolszász szaknyelveken is az auteur kifejezés, azóta mondhatjuk, hogy a direktor már nemcsak a film technikai lebonyolítója, hanem alkotó művész is.
Elképesztően sok tehetség robbant be ebben az időszakban – Robert Altman, Robert Aldrich, Sam Peckinpah, Clint Eastwood, Don Siegel, Arthur Penn, George Lucas, Francis Ford Coppola –, akiknek a műveik a mai napig meghatározzák azt, amit modern filmnek hívunk. Mi több, az underground mozgalom is főszerephez jutott, így vált ismertté David Lynch, David Cronenberg, John Carpenter, George Miller – és természetesen Wes Craven.
Wes Craven persze főleg horrorban utazott – (el)ismertsége azért is várat magára, mert szinte erre a műfajra korlátozta a működését. Első egész estés mozijával, Az utolsó ház balra (1972) cíművel viszont rögtön bizonyította: igazi guruval van dolgunk, akinél a bosszú és az ahhoz kapcsolódó brutalitás nem öncélú, hanem társadalomkritikának sem utolsó, így beleillik az „álomgyári önvizsgálat” vonulatba. Craven a szakma és a kritika szemében azonban sokáig nem futott be igazán, noha 1977-ben leforgatta a ki- és megkerülhetetlen Sziklák szemét (melyből 2006-ban készült egy kvalitásos, azonos című remake Alexandre Aja rendezésében).
A valódi sikert mégiscsak az 1984-es Rémálom az Elm utcában hozta meg számára. „Hőse”, Freddy Krueger azóta kitörölhetetlen popkulturális ikon, beépült mindennapjaink (nem csak) mozgóképes műveltségébe. Ennek oka egyrészt Craven első Krueger-mozijának eredetisége, másrészt a megszámlálhatatlan (természetesen Craven-mentes) folytatás videofilmes karrierje – ez a VHS-korszak idején fontos polgári összejövetelek (értsd: házibulik) szervezésére adott okot. Sokan az egyetlen igazi folytatás sikerét értelemszerűen Craven visszatéréséhez kötik (Az új rémálom – Freddy feltámad, 1994). Craven „rémálma” egyértelműen szerzői film, megtalálhatók benne az életműre jellemző kézjegyek: a kihagyhatatlan önvizsgálat, az erős női karakter, a valóság és az álom közti határ markáns eltörlése.
Másrészt a rendező alkalmazkodott, hisz az épp divatos slasher (kaszabolós) horror szabályait is magáévá tette. Wes Craven már ekkor is arcátlanul bűvészkedett a zsánerrel, nem is fogta vissza magát, a „kaszabolás” gyakran fonákjára fordul, azaz nem maga a „gore” (jelentős vérrel járó sebesítés) gyilkossága fontos, hanem komikumba fordul az egész. (Egyes kritikusok ezt komolytalannak, kvázi hibának tartották.) Wes Craven minden bizonnyal élete végéig hátradőlve szivarozhatott volna Freddy karakterének folyamatosan csörgedező jogdíjait költve, talán épp kalandvágyában fanyalodott rá néhány kakukktojásra (Vámpír Brooklynban, A szív dallamai), de nyilván nem hagyhatta szó nélkül a filmek eltinisedését.
A Sikoly (1996), amely a kilencvenes évek egyik legfontosabb mozija, már egyértelműen túllép a műfajon, azt csak kiindulópontnak használja, hogy aztán a hollywoodi filmek kliséinek mutasson görbe tükröt. A gore egyszerre humor és feszültség forrása, a gyilkos(ok) filmmániások, csakúgy, mint az áldozatok, és mint minden korrekt posztmodern alkotásban, nincs szükség se logikára, se motivációra. Legalábbis ami a felszínt illeti: valójában a Sikolyban végigvonuló craveni logika kíméletlen kritikája a hollywoodi divattermékeknek élén a legnagyobb parafrázissal, Ghostface-szel (értsd halloween-maszk és egy éles kés). A gyors folytatás (Sikoly 2., 1997) legnagyobb erénye, hogy képes volt feljebb lépni egy szintet, csodálatos film a filmben szituációval: az első rész történetéről film készül Döfés címmel, ennek premierjén újabb gyilkosok lépnek színre, akik a filmes folytatások szellemében szedik áldozataikat. A rutinszerű harmadik résszel (Sikoly 3., 2000) véget ért a trilógia.
A pazarra sikerült Sikoly 4. (2011) készületlenül érte a rajongókat, akár a még életben lévő karaktereket is. Eltelt egy évtized, megváltoztak a szabályok. Egészen pontosan már nincsenek is, mert a világ megváltozott időközben, a túlélő hőseink idősebbek lettek. Ám Craven egyúttal nem akarta elengedni a tiniket sem, így egy újabb generációnak adott terepet. Ekkor még nem tudtuk: ez egy életmű markáns lezárása lesz, mivel Wes Craven 2015-ben, hosszan tartó betegség után elhunyt.
Ám, hogy a teremtményei – jelen esetben Ghostface – örökre velünk marad, bizonyítja a két úgynevezett „legacy sequel” – az idő előrehaladtával ugyan a régi karakterek még jelen lehetnek, de immár az újabbaké a főszerep. Matt Bettinelli-Olpin és Tyler Gillett rendező úgy vitték tovább Wes Craven örökségét az ötödik és a magyar mozikban is most futó hatodik résszel, mintha csak maga a mester alkotta volna őket. Ennél többet pedig egy franchise nem is érhet el: csúcson maradt.
X-es besorolás
A Sikoly VI-ra sokkal nagyobb figyelem irányul most idehaza, mint egy átlagos horrorfilmre, köszönhetően annak, hogy a magyar korhatárbizottság X-es besorolással sújtotta, és ennek következtében pedig csak este 10 óra után vetíthetik a mozik. Ennek ellenére két hét után átlépte hazánkban az ötvenezer nézőt. Ez a nézőszám húszezerrel több, mint az ugyanakkor bemutatott, nyitástól zárásig játszott Hadiké.