„Nem lehet állandóan kívülre mutogatni” - Boldizsár Ildikóval a mesék erejéről

Mesekutatóként megalkotta a Metamorphoses Meseterápiás Módszert. Vallja, nem szükségszerű, hogy az ember szenvedjen, ki lehet jönni a krízisekből. A mesékben megvan hozzá a forgatókönyv, és sokat segíthetnek azzal, hogy nem hagyják az embert kővé dermedt állapotban, toronyba zárva vagy épp elvarázsolva. Olyan hittel és több évtizedes tapasztalat birtokában beszél minderről, a mese erejéről, hogy az embernek kedve támad rögvest levenni a polcról egy mesekönyvet vagy keresni egy meseterapeutát. Hangja nyugalmat, lénye harmóniát áraszt. Boldizsár Ildikóval épp sabbaticalja első napján beszélgettünk a „Hogyan segítsek én terajtad?” című új kötetéről.

Harminchat éve kutatja a meséket, huszonhat éve használja őket terápiában. A napokban jött ki a hetedik „tankönyve”, amelyikben a hősök helyett most a mesékben fellelhető segítőkre fókuszál. Miért épp rájuk?

Az, hogy segítőre szüksége van az embernek, ismerős a lélek számára, amit a népmesék is megőriztek. Ha egy hős a mesékben megtalálja a megfelelő segítőt, legyőzhetetlenné válik. A meseterápiában is fontos szerep jut a segítőnek, mert a mesehős és a segítő közötti kapcsolatban rejlik a mesék gyógyító erejének egyik titka. A könyvben azonban inkább a mesékre, mint a meseterápiára fókuszálok: azt írtam meg, hányféle segítői szerepkör, működésmód, funkció van, mit adnak, hova vezetnek, mit tanácsolnak, milyen példát mutatnak az egyes segítők.

Meglepő, hogy a 60 segítőből csupán 3-4 az, amelyiknél a szeretet dominál. A jó segítéshez nem feltétlenül kell szeretet?

A mesebeli segítők hálózata is azt mutatja, hogy nem. Vannak szeretetalapú segítői kapcsolatok, például a családi, bajtársi vagy szerelmi. De tévedés azt hinni, hogy a segítői munkához minden esetben szeretetre van szükség. Vannak, akik professzionális módszerekkel dolgoznak, és bár lehetnek együttérzők, nem az érzelmeik alapján döntik el, kiknek és hogyan segítenek. Elég csak egyszer 6-7 órát várakozni egy ügyeletes kórházban, ott sok minden világossá válik ebből.

Kiszámíthatatlan, hogy a hős körüli meseszereplőkből épp segítő vagy ellenfél válik a történet során – írja. Ez így elég nyugtalanítóan hangzik.

Pedig nincs ebben semmi nyugtalanító, mert csupán arról van szó, a legtöbb esetben a hős viselkedése határozza meg, ki áll mellé segítőnek, s ki lesz életre-halálra az ellenfele. Az igazán nyugtalanító inkább az, hogy vannak olyan ellenfelek, akik immunisak a hős erkölcsi tartására, jó szándékú viselkedésére, kifogástalan kommunikációs stratégiáira. Ők az „abszolút gonosz” kategóriába sorolható ellenfelek, akik hozzátartoznak a világ rendjéhez, elsődleges funkciójuk épp az, hogy megnehezítsék, sőt kifejezetten gátolják a hős jóra irányuló törekvéseit. A mesehős azonban nem retten meg, és segítőivel végigviszi, amit elkezdett.

Ha jól értelmezem a terápiás módszert: végső soron magunkban kell megtalálni a saját segítőnket? Egyszóval, mint Münchhausen, saját hajunknál fogva magunkat kell kirángatni a krízishelyzetekből, és nem kívülről érkezik a segítség?

Legalábbis ez a cél a meseterápiás munkában, ahol nem azt mondjuk, hogy kívülről jön a segítség – hiszen ez mindig csak átmeneti segítség –, hanem azt, hogy a bennünk lévő belső segítővel kötünk örök szövetséget. Hogy bármikor, ha baj van, elő tudjuk önmagunkból hívni. Épp ezért nem mindegy, hogy milyen típusú segítőt keltünk életre, és ez kihat a meseválasztásra is. Mert van, amikor egy nagyon erős archetipikus segítő kell, van, amikor túlvilági segítő, és van, amikor mentor, akivel összefogva valóban ki tudja magát húzni az ember a bajból saját hajánál fogva.

Ha a segítők tulajdonképp a mi énrészeink, akkor az ellenfél/ellenfelek is belőlünk fakadnak?

Minden mesét lehet intrapszichés olvasatban is vizsgálni, ami azt jelenti, hogy a mese minden szereplője mi magunk vagyunk. A varázsmesék hét állandó szereplője megragadható énrészként, az összes meseszereplő megjeleníthető a lélek színpadán. A krízishelyzet önmagában egy állapot, a belső ellenfél pedig megtestesítheti a krízishelyzetben való viselkedésünket – kapkodásunkat, megkövültségünket stb. Ez lehet egy sárkány, egy boszorkány vagy valamilyen legyőzendő lény a mesében. Terápiás tapasztalatom alapján sokféle belső ellenfelünk lehet, a kishitűségtől kezdve az irigységen át a gőgig és a különféle komplexusokig iszonyú széles a skála. A terápiában ezekkel a belső ellenfelekkel és belső segítőkkel dolgozunk. Ám először mindig megnézzük a külső ellenfeleket, külső segítőket, a külső életünknek megfeleltethető motívumokat is. Mert abból indulunk ki, ami látható. Egy idő után azonban eljutunk oda, hogy nem lehet állandóan kívülre mutogatni, azt mondogatni, hogy kívülről jön az ellenfél, és kívülről várható a segítő. És akkor érdemes megvizsgálni, hogy a vissza-visszatérő kríziseinknek nem mi magunk vagyunk-e okozói. Ilyenkor aztán hamar kiderül, hogy a legnagyobb ellenfeleink nem kívül vannak, hanem belül. De ez a ráébredés akár évekbe is beletelhet.

A krízisekkel kapcsolatban mondják, hogy ami nem öl meg, az megerősít. Sokak szerint viszont inkább felzabálja az erőinket.

Én sem szeretem ezt a mondást. Ha túljutunk egy-egy nehézségen, egyszerűen csak örülünk, hogy túléltük, és maximum hitet ad, hogy elbírunk ilyeneket, elég erősek voltunk az elviselésükhöz. Ám nem ez erősít meg! Sőt egyértelműen apasztja az ember energiáját. Az erősít meg, ha kézben tartjuk az életünket, ehhez pedig nem kell krízis.

A mese egy megküzdési stratégiát ad, egy cselekvési tervet. És ezek a forgatókönyvek mintha arra tanítanának, sokszor túlbonyolítjuk, túlagyaljuk a dolgokat. Miért nem az egyszerűbb utat választjuk, hiszen az lenne a könnyebb?

Mert minden túl van bonyolítva körülöttünk. Pedig a végső megoldások tényleg pofonegyszerűek. Persze az egyszerűhöz vezető útnál bonyolultabbat nem ismerek. Az ember talán nem hiszi el, hogy valami egyszerű is lehet, úgy érzi, végig kell járnia előtte sok mindent. Annyi lehetőségünk van, a világ olyan sokszínű, olyan sok mindent kínál, hogy nem tudunk ráhagyatkozni arra a végtelenül egyszerű, legelső megoldásra. Ahova aztán egyébként úgyis eljutunk, miután végigjártuk a sok bonyolult dolgot. Az egyszerűséghez bátorság és intuíció kell, sőt az intuícióra való ráhagyatkozás bátorsága kell. Ez pedig nem az erősségünk. A racionalitás és a logika mindig felülírja az intuíciót: van ott azért még B verzió, C verzió, D, E… azt is vegyük figyelembe! Túlbiztosítjuk magunkat, aztán rendre megbánjuk döntéseinket. Máskor meg érzelmek vezérelnek, ám ezek sokfélék, és elgörbítik az utakat, így egyik érzelmi válságból a másikba esünk.

A könyv címe maga is egy kérdés: hogyan segítsek én terajtad? Erre is csak mi magunk tudjuk megadni a választ?

Ezt a táltos paripa kérdezi a hőstől. És annyira szép: a hősök tudnak erre válaszolni. Számunkra is fontos lehet annak kiderítése, hogy mi hiányzik belőlünk, milyen típusú segítőre lenne szükségünk. Egy képzett meseterapeuta történetekkel tud abban segíteni, hogy pontos válaszok szülessenek erre a kérdésre. A mesékből áradó reményt és ígéretet, hogy nyugi, mindenre van segítő, egy jól megválasztott mese el tudja hitetni velünk.

Valóban minden krízishelyzetre van mesebeli segítő?

Abszolút. Ezt most már bátran ki merem jelenteni, hiszen egy hétéves kutatást zártam le ezzel a könyvvel.

Ez hány népmesét jelent körülbelül?

Az európai mesetípusok 2400 mesetípust foglalnak magukban, és ezen kívül még hat másik meserégió van. Ebben a könyvben főleg az európai mesetípusokra építek, de néhány mese a többi meserégióból is előkerül.

A mesék adta megküzdési stratégiai minták társadalmi szinten is segíthetnének?

Vannak tanítványaim, akik hátrányos helyzetűekkel foglalkoznak, és nagyon jó eredményeket tudunk felmutatni az állami gondozásban lévő gyerekekkel, börtönökben lévő felnőttekkel, mélyszegénységben élőkkel, idősekkel is. Mesékkel is lehet nekik segíteni abban, hogy többféle megküzdési eszközük legyen.

Miért könyvelik el a mesét csupán gyerekeknek szólónak? És ön miért gondolta, hogy felnőtteknek is útmutatóul szolgálhat, annak ellenére, hogy a szereplői nem árnyaltak, egyszerű, dualista világkép jellemzi őket, és mindig happy enddel végződnek?

A kórházi tapasztalatokból. Oda jártam a gyerekem miatt mesét mondani, de nemcsak kisgyerekeknek, hanem felnőtteknek is. Mivel mesekutató vagyok, tudtam, a mese eredendően nem a gyerekek műfaja. Így eleve felnőtteknek dolgoztam ki a terápiás módszert is. Az a heroikus vállalkozás munkált bennem, hogy visszaadjam a meséket a felnőtteknek. Azután úgy hozta az élet, hogy nagyon sokat dolgoztam gyerekekkel is. A mese ugyanúgy működik gyereknél és felnőttnél. A kollektív tudattalanban benne vannak azok az ősképek, archetípusok, amelyek történetekké rendeződnek a népmesékben. Ezekre pedig azért van igénye a felnőttnek is, hogy példákat, mintákat kapjon olyan életterületekkel kapcsolatban, amelyek ismeretlenek számára. Ezért népszerűek manapság a képregények, a Marvel-hősök vagy a Csillagok háborúja, de a horrorfilmek is.

Aki mesékkel foglalkozik, az optimistább vagy legalábbis bizakodóbb lesz?

Nem lesz optimistább. Realistább lesz. Látom, meglepődött. Ha a mesét tükörként tartjuk magunk elé, nekem nem az optimizmus jut először eszembe. A mesék megmutatják, miből zuhantunk ki, hogyan borítottuk fel a rendet közvetlen és tágabb környezetünkben. A mesék azt üzenik, hogy a világ azt adja vissza, amit beleteszünk – ez a mesék törvénye. A mesékben a hős aszerint kap jutalmat vagy büntetést, ahogyan az életét éli. A mindennapi tapasztalataink ezt nem mindig igazolják vissza, de azt gondolom, hogy az igazán lényeges dolgok nem a látható szinten történnek az emberrel, hanem egy másik síkon, ott pedig minden igazságos.

Ha már igazságosságnál tartunk. A mai magyar társadalomban több olyan segítő szakma is van, amelynek tagjai belekényszerülnek az önkizsigerelő segítő pozícióba, nem tudják tartani a határaikat, mert rendre a hivatástudatukra apellálnak. Ilyenek például az ápolók és a tanárok.

A mesékben is vékony a határ a nagyon magas minőségű és az önpusztító segítő között. Nagyon könnyen bele lehet sodródni az önpusztításba, amikor nincsenek határok, mert a hivatástudat vagy a másik iránt érzett kötelességtudat felülírja az énvédelmet. Egyetlen dolgot lehet csupán tanácsolni: tudatosítani kell, hogy a határok kijelölése mennyire fontos. Persze mondom én, aki szintén nem tudom tartani őket. Már amikor kimondom, ezer érvem van, hogy miért nem. Épp ezért vált szükségessé, hogy most egy év szünetet, sabbaticalt tartsak. Nem volt más érvényes válaszom arra, hogyan ne pusztuljak bele abba, amit csinálok. De még így sem könnyű elengedni dolgokat.

Olykor a pihenés is cselekvés, nem? És épp erről feledkezünk meg leggyakrabban.

A keleti mesék egy része nem cselekvésközpontú, és én most egy keleti mesébe léptem be. Annyi a dolgom, hogy figyeljem, mi akar történni, és készen álljak rá. Az európai mese cselekvési stratégia, a keleti szemlélődés. Vannak olyan helyzetek, amikor az utóbbira van szükség. A keleti mesék nem azt üzenik, hogy rendezd át a világot, újítsd meg, változtasd meg, győzd le, hanem azt, hogy fogadd el, ami van. Nem problémákban, küzdelmekben gondolkodik, mint az európai. Én most szemlélődő hősnő lettem. És olykor egy ilyen egyszerű váltás hatalmas erőt tud felszabadítani az emberben.