sztrájk;Nagy-Britannia;Franciaország;szakszervezetek;

Reneszánszukat élik az európai szakszervezetek, a sztrájkhullám jelentős társadalmi változásokat jelez

Több országban is egyre többször alkalmazzák a sztrájk fegyverét.

Csak az elmúlt hetekben legalább négy országban, Németországban, Franciaországban, az Egyesült Királyságban, valamint Izraelben bénították meg sztrájkokkal a közéletet. Az ok mindenhol más, Németországban több bért követelnek a közlekedési dolgozók, Nagy-Britanniában kórházi alkalmazottak és a tanárok elégedetlenek helyzetükkel, s követelnek jobb munkakörülményeket és több fizetést, egyúttal komoly nyomás alá helyezték Rishi Sunak konzervatív kormányát. Ezekkel a társadalmi mozgalmakkal nem is igen tud mit kezdeni a londoni kabinet, s bár valamelyest csökkent az olló a közvélemény-kutatások szerint a konzervatívok és a Munkáspárt között, a baloldali politikai erő előnye így is 15-21 százalék a toryk előtt.

Franciaországban és Izraelben kicsit más a helyzet, ezekben az országokban a demokrácia miatt aggódnak, bár ez a veszély sokkal reálisabb utóbbi országban. Franciaországban ugyanis a nyugdíjreform miatt tüntetnek már hetek óta, s amikor elkezdtek tiltakozni a jogszabály ellen, még nem tudhatták, hogy a kormányzat az alkotmány 49.3-as cikkelyét alkalmazva megkerüli a képviselőházat a jogszabály elfogadásánál. És még ez sem antidemokratikus vagy jogellenes - alkotmány biztosította lehetőség, amelynek alkalmazásával egyben felelősséget is vállal a kormányzat, az ellenzék pedig él is a bizalmatlansági indítvány lehetőségével. Ezúttal is két bizalmatlansági indítványt nyújtottak be a kormány ellen, mindkettőt túlélte. A tüntetések mellett sztrájkok révén próbálják nyomás alá helyezni a franciák a párizsi vezetést: Emmanuel Macron elnök 2017 óta tartó hivatali idejének legsúlyosabb válságával néz szembe.

Izraelben ezzel szemben szó szerint a jogállamiság kerül veszélybe, ha a kormány elképzelései szerint alakítanák át az igazságügyi rendszert. S a veszély nem múlt el azután sem, hogy Benjamin Netanjahu kormányfő április végéig felfüggesztette az igazságügyi reformmal kapcsolatos törvényhozási folyamatot. .

Miközben Franciaországban vagy az Egyesült Királyságban nem ritkák a munkabeszüntetések, Németországban szokatlannak nevezhető megasztrájk bénította meg hétfőn a tömegközlekedést.

Ezekben a sztrájkokban egyvalami közös: minden jel szerint Európában egyre inkább magukra találnak a szakszervezetek, amiben nyilvánvalóan komoly szerepe van az energiaárak emelkedésének, az inflációnak és annak, hogy lassabban javul az életszínvonal az egyes országokban, sőt, egyes államok recesszióba is süllyedtek és csökkent a reálbér értéke.

Adrian Zimmermann svájci történész egyértelmű tendenciát lát Európában:

A közös nevező az infláció

 – mondta el a Die Presse osztrák lapnak adott interjújában. A szakértő az első világháború európai sztrájkmozgalmait vizsgálja, és hasonló fejleményeket lát napjainkban is: "Az akkori radikalizálódás egyik oka az extrém infláció volt. Akárcsak akkor, ma sincs már inflációs kompenzáció, ami a második világháború utáni társadalmi kiegyezés egyik alapvető jellemzője volt egészen a kilencvenes évekig.” Mint mondja, Franciaország egyedi eset. Itt ugyanis nem csak a gazdasági helyzettől függ a mostani tüntetéshullám, hanem a sajátosan francia társadalmi feszültségek is szerepet játszanak. Tény azonban, hogy itt is szerepet játszik a jólét elvesztése miatt érzett félelem és a bizonytalanság a jövő miatt.

Ezekben az országokban felfedezték, hogy az életszínvonal csökkenése hozó megszorításokkal szemben hatékony eszköz lehet a sztrájk. Ráadásul felértékelődött a szakszervezetek szerepe, miközben az érdekvédelmi szervezeteket sokhelyütt már a múlt relikviájaként írták le.

Az említett országok tüntetéskultúrája eltérő. A hétfői figyelmeztető sztrájk ugyan német mércével mérve sikeres volt, sokan csatlakoztak a munkabeszüntetéshez, de olyan mozgósítás elképzelhetetlen, mint Franciaországban. Amikor 2007-ben Németországban 65-ről 67 évre emelték a nyugdíjkorhatárt (ne feledjük, Franciaországban a mostani intézkedések során 62-ről 64 évre emelik), bár szerveztek tiltakozó megmozdulásokat a szakszervezetek, de a tüntetések hamar lecsengtek. Itt nincsenek olyan hagyományai a munkavállalók megmozdulásainak, mint – Franciaországon kívül – Belgiumban vagy Görögországban. Ez nem csak az eltérő sztrájkkultúrára, hanem a különböző társadalmi viszonyokra is visszavezethető. A német alapvetően konszenzusokra épülő társadalom, legalábbis politikai szempontból mindenképpen. Miközben Franciaországban vagy Görögországban ismeretlen a nagykoalíciós kormányzás fogalma – a francia politikai társbérlet, amikor az elnök és a kormányfő más politikai tábort képvisel, teljesen mást jelent – Németországban 1966-69, 2005-2009, valamint 2013-2021 között nagykoalíció volt hatalmon, tehát a kereszténydemokraták együtt irányították az országot a szociáldemokratákkal.

Ez a konszenzusra való törekvés az érdekvédelmi szervezeteknél is érzékelhető. A munkásszövetségek általában konszenzusorientáltan lépnek fel. Ennek oka a német sztrájkjog, amely tiltja a „politikai” munkabeszüntetéseket és az általános sztrájkokat. A közjót kell védeni; a tanárok például nem hagyhatják abba a munkát. Ráadásul a taglétszám csökkenése ellenére a német szakszervezetek befolyásosabbak és egységesebbek, mint franciaországi társaik, több sikert érnek el a kormányzati illetékesekkel zajló tárgyalásokon. Hagen Lesch, a kölni gazdasági intézet szakértője a ZDF-nek elmondta, hogy a sztrájkok megszervezése egyértelműen taktikai lépés a szakszervezetek részéről, mivel minél több tagot kívánnak visszaszerezni.

Zimmermann szerint a szakszervezetek befolyását a szakképzett munkaerő hiánya is erősítheti a rendszerszintű szakmákban, aminek hatása különösen a járvány idején mutatkozott meg.

Mint említettük, Franciaországban a demokrácia jövője miatt érzett aggodalom is áthatja a tüntetéseket, túl tekintélyelvűnek tartják Macront a képviselőház megkerülése miatt. S bár a keddi munkabeszüntetésen érzékelhetően kisebb volt a mozgósítás, a titkosszolgálatok „társadalmi robbanástól” is tartanak. Élisabeth Borne miniszterelnök ezért hirtelen hajlandóságot mutatott a párbeszédre, és tárgyalásokat jelentett be az ellenzékkel a nyugdíjreformról.

Az, hogy Franciaországban ilyen „sztrájkkultúra” alakult ki a hagyományosan gyenge és széttagolt, egymással versengő szakszervezeteknek is köszönhető - mutat rá Zimmermann. A mostani tiltakozásokban azonban a szakszervezetek szokatlan egységben lépnek fel, de nem biztos, hogy ez így is marad.

Az Egyesült Királyságban tavaly nyár óta gyakoriak a munkabeszüntetések. Csak február elején több mint félmillió ember vett részt a magasabb bérekért és jobb munkakörülményekért szervezett megmozdulásokon. A tanárok is csatlakoztak, az iskolák zárva maradtak. Az Egyesült Királyság nagyon szenved a Brexit gazdasági következményeitől, az áremelkedésektől és a pandémia következményeitől. „Az infláció tükröződik a tiltakozásokban" – vélekedik Zimmermann. A tiltakozás itt is erősíti a szakszervezeteket, amelyek az elmúlt évtizedekben meggyengültek, és most tudatosan összehangolják akcióikat: "A szakszervezetek önbizalma a pandémia óta megnőtt, már látszik, hogy befolyásosabbak lettek és egységesebbnek tűnnek. Decemberben még az ápolók szakszervezete, a Royal College of Nursing is sztrájkot hirdetett: az elsőt 1906-os alapítása óta” – véli a szakértő. A nagy kérdés az, hogy az érdekvédelmi szervezetek más országokban is elérnek-e hasonló sikereket. Az erre utaló trend azonban egyértelmű.

Nem lesz új ’68-as mozgalom

Elképzelhető-e egy olyan tiltakozási hullám Európa-szerte, mint 1968-ban? Akadnak ugyan hasonló jegyek, ugyan, de inkább a különbségek dominálnak. Akkor a tiltakozások eszmeiségét a pacifizmus hatotta át, s az Egyesült Államok vietnámi beavatkozásának bírálata. Bár most is háború dúl, ráadásul a szomszédban, ezúttal teljesen egyértelmű, ki az agresszor és ki a szenvedő fél, ráadásul a munkabeszüntetéseket még az Egyesült Államokkal szembeni bírálat sem jellemezte.

Mégis, vannak hasonlóságok is, a francia nyugdíjrendszer átalakítására azért van szükség, mert egyenlőtlenség alakult ki az egyes társadalmakban, egyre nehézkesebb az egészségügyi ellátás megfelelő állami finanszírozása vagy a nyugdíjrendszerrel szemben támasztott elvárások teljesítése. Az újraelosztó motor leállt, ez pedig a folyamat veszteseinek felháborodását eredményezte.

A szociális okok mellett az is frusztrációt okoz a társadalom egyes rétegei számára, hogy a hagyományos politikai osztály képtelen hatékony válaszokat találni az egyre égető problémákra. Ez pedig a populista erőket segíti. Felmérések szerint ha előrehozott választást rendeznének Franciaországban, abból elsősorban a Marine Le Pen volt pártelnök által fémjelzett Nemzeti Tömörülés profitálna.

A nagyszabású izraeli tüntetéshullám azért is jelent reménysugarat a demokrácia védelmezői számára, mert itt az emberek tömegesen léptek fel a jogállamiság védelmében.

Elképzelhető-e tehát egy újabb ’68? Dominique Schnapper, a francia szociológia egyik legismertebb szakértője, a francia Alkotmánytanács korábbi tagja jól emlékszik '68 májusára. "A légkör ma teljesen más" – mondta az El Paísnak. „'68-ban volt valami ünnepélyes és fiatalos. Most gyűlölet és neheztelés az uralkodó” – mondja, hozzáteszi azonban, hogy a tét most komolyabbnak tűnik, mint akkor. „A demokrácia alapjait egy sokkal súlyosabb nemzetközi helyzetben kérdőjelezik meg. Mintha Ukrajna nem is létezne. Van egyfajta provincializmus néhány francia ember részéről, akik úgy vélik, hogy

Az orosz tévé kárörvendően számolt be a franciaországi tüntetésekről. S ez is jelzi, hogy akad a tiltakozási hullámnak egy veszélyes hozadéka: az autoriter rendszerek tűnnek stabilnak, miközben ezekben az országokban elhallgattatják a másként gondolkodókat, és nem arról van szó, hogy a társadalom egy emberként támogatja Vlagyimir Putyint vagy Hszi Csin-pinget.