Bizonyára nem ritka, hogy azért nem nézünk meg egy filmet, mert török. A Ki elől menekültünk? című sorozatot a Netflixen viszont azért nézzük addig a pontig, amely után már végig is kell nézni, mert török. Pontosabban: törökösen globális. Természetesen rendelkezik azokkal az uniformizáló jegyekkel, amelyek nélkül ma nehezen születhet nemzetközileg forgalmazható sorozat. Hatásosra csiszolt, tónus-gazdag, de jellegtelen képi világ, jól bevált lassításokkal, feszültségkeltő vágásokkal. A történetben pedig bűnügyi szál, nyomozókkal, speciális egységgel, bármikor készen akciódús elemekre. Csak az egészben, az arcokban, gesztusokban, helyszínekben van valami török. Egy csipetnyi, nem több. Ám ennyi most éppen elég.
Izgalmas látni egy kultúra egyetemes arcát, amikor a szemünkbe néz, és nem fedi el magát a hagyományok, a sajátos nyomorúság sokszor csupán egzotikusnak tűnő, de közhelyessé üresedett elemeivel.
A sorozat szerencsés találkozása keleti irodalmi tradícióknak és az amerikai filmes elbeszélésnek. Mindkettő a mese ősi elvére épül: külsővé tenni, cselekményesíteni a belső folyamatokat. A Ki elől menekültünk? alkotói, Perihan Magden író, Ertan Kurtulan forgatókönyvíró, Umut Aral és Gökçen Usta rendezők tökéletesen alkalmazzák az idevágó recepteket. Film noirba, horrorba, thrillerbe oltják a lélektani drámát, de mondhatnánk megfordítva is.
A játék legfontosabb eleme azonban a közeg. Itt dől el, sikerül-e kibillenteni a nézőt a realista szemléletből, és rávenni, hogy lélektani folyamatok síkjában lássa az eseményeket. A megoldás sikeres. Egymástól elválaszthatatlan anya és lánya vándorol egyik luxusszállóról a másikra. A gazdagság nyomasztó sterilitása, a gondtalanság azonban nem hordoz szociális jelentést. Egyszerűen kiránt a reális, hétköznapi összefüggésekből, és szabaddá teszi a belső világot. Kavaroghat kedvére. És innentől kezdve minden anya és lánya lelki kapcsolatának terévé alakul.
Szinte egyetlen eredeti eszközt sem lehet kiboncolni a sorozatból, mégis különös hangulatot teremt.
Titokzatos, szűnni nem akaró szorongást, amely a meghitt, harmonikusnak vélt pillanatokat is belengi. A belső menekülés állapotát. Olyan mélységben átélhető, hogy teljesen érdektelenné válik, ki elől menekülnek konkrétan a hősök. Ha akarjuk, könnyen kitaláljuk. Mint ahogy az egész szituáció lélektani értelmezése sem okozhat sok fejtörést. Az anyát sok trauma érte gyerekkorában, nem kapott szeretetet, ő maga is beleégett az anyai mintába, de szeretné megóvni lányát mindettől a gyötrelemtől. Érzelmi szimbiózisban tartja, amely persze elsősorban számára menedék. És ha a környezet felől támadást érez, minden eszközzel védekezik. A vérontástól sem visszariadva. Ám nyilvánvaló, hogy önmagától nem tudja megóvni lassan nagylánnyá érő gyerekét, és átadja neki saját mintáját.
Ezek a megfejtések nem vernek igazán fejbe, bár a sorozat bizonyára jól használható szemléltető anyagként egy családterápiás képzésen.
Ám ha hangulati szinten maradunk, márpedig ez az alkotók célja, igen összetett impulzusok érnek a szülő-gyerek kapcsolatról. Mert amit az anya megvalósít, káros szélsőség, de belső motivációi ott áramlanak minden szülőben. Gyönyörű a monológ, amelyben felidézi a lány születésekor átélt elképesztő érzelmi hullámzást. A szabadulni vágyást az életet korlátozó tehertől, és az egyidejű kötődést az életnek biztos értelmet adó lényhez. De ugyanígy ismerős állapotot hív elő a szimbiózisban tartás, mert gyerekünket gondozva ösztönösen törekszünk erre, csak józan eszünkkel elfojtjuk. Az anyatigris-természet is ott bujkál szinte minden szülőben, az apákban is. Ki ne tudna gyilkolni a gyerekéért? Ki ne vágyta volna felpofozni, kardélre hányni az igazságtalan tanárt, a gonosz, bántalmazó edzőt, a szívtelen munkaadókat? Ezért bármit tesz is, végig az anyával vagyunk. Érezzük, mi mozgatja, torzítja. Ha átadjuk magunkat neki, felkavaró élmény. Márpedig Melisa Sözen vér-keményen plasztikus alakítása, tekintetének megtartó karmai elől nehéz szabadulni. Eylül Tumbar pedig a gyereklétet, a szeretet biztonságát, a kötődés és a leválás reflexeinek dinamikáját akvarellezi varázslatosan.
A török tónus azért fölerősíthet egyéb értelmezési rétegeket is.
Szorongásukat látva, a hangsúlyozottan világias tér, amelyben a két hősnő mozoghat, megpendít emancipációs húrokat is.
Két, látszólag szabad, anyagilag független nő, akik mégis idegenül mozognak ebben a közegben. Nincsenek ehhez szokva. Bizalmatlanok. Várják minden sarokból a bántalmazást. Az alávetettek sérüléseivel, didergő lelkével járják a luxusszállodákat. És ehhez is tudunk kapcsolódni. Az alávetettséghez. A beteges gyanakváshoz, hogy a világ bármilyen mosolygó arcot mutat is felénk, egyszer lecsap, megtör, mindent visszafizettet. Illúzió, hogy szabadok, egyenlők lehetünk benne. Csak bosszút állni tudunk rajta. És menekülni előle.
