Böjte imája

Hogy valaki bűnös-e vagy ártatlan, mások életére törő gazember vagy felszabadító; hogy egy cselekmény terrorizmus vagy szabadságharc (esetleg az egyházak számára életközelibb példával: ingyenes vagyonátadás, vagy a gondos kormányzati munkával magatehetetlenné tett önkormányzatok kizsebelése, szakszóval markecolás), azt a szekuláris Magyarországon egyelőre (?) nem egyházi személyek, nem is politikusok, hanem állami bíróságok döntik el végső hatállyal; ez is azon fontos közmegegyezések közé tartozik, amelyek az országot úgy-ahogy még működésben tartják.

Amennyiben Böjte Csaba valahol az oktatás határvidékén képzeli el a jövőjét – jelentős részben magyar adófizetők pénzéből finanszírozva –, akkor talán érdemes ezt a tényt szem előtt tartania: léteznie kell olyan közcéloknak és közmegegyezéseknek, amelyeket világnézettől függetlenül mindannyian elfogadunk. És annak hogy az állam méltó legyen legalább a minimális mértékű bizalomra az állampolgárok részéről, mindenképpen ilyen közcélnak kell(ene) lennie.

Természetesen nincs azzal semmi probléma, ha a nevezett úr gyermekekkel együtt imádkozik egy elítélt polgártársunk lelki üdvéért, vagy akár szabadulásáért: a Fennvalónak minden bűnös lélek egyformán fontos.

Meg esetleg még valakik aki mindannyiunk fölött ítél majd egyszer, de aki helyett Böjte Csaba ugyanúgy nem nyilatkozhat bűnösség illetve ártatlanság dolgában, akárcsak a bíró helyett.

Amúgy minden rabságban lévő magyarra – és különösen a gyermekeikre – abszolút ráfér az ima, ebben Böjtének igaza van. Csak ha lehetséges, ne vegye át az egyház a független igazságszolgáltatás szerepét (még a nyilvános kommunikációban, a látszat szintjén sem), mert abból soha nem sült még ki semmi jó a történelem folyamán sem ebben az országban, sem máshol.