Miközben öregkorával egyezkedik az ember, alig észleli, hogy napjait főleg lelkiismeretét terhelő kérdések, kétellyé keményedett sejtelmek szorongatják. Amiben addig hitt, hiedelemmé gyengül; amire esküdött, meggyőződéseinek tára, immár téveszmék menedékének rémlik; ami – úgy vélte – emeli, inkább az értelmi eltűnéssel fenyegető lejtőnek látszik, s általában: a vélt, évtizedekig érlelt tisztulást megrendítik az ijedelmek, váratlan dilemmák, paradoxonok, Ariadné-fonalból bogba rándult gordiuszi csomók. Emily Dickinson, a nagy – ismeretlenségtől ismeretlenségig szárnyaló – amerikai költőnő azt mondja: "The Heaven hath a Hell" (Az égnek pokla van); és ezt: "One Crucifixion is recorded – only – / How many be / Is not affirmed of Mathematics – / Or History" (Egy keresztrefeszítésről van jelentés – csak – / Hány s hány van / Amelyet nem hagyott helyben a matematika / Vagy a történelem).
Hosszan őrzött felfogásunk egyik képtelen repedése ezt a megrendülést szabadította el (a megilletődés több kérdésre hasad): fontosabbnak tartja-e a költő a dolgokat a szavaknál? Választ adnak-e nagy alkotók egyszer s mindenkorra örök létkérdéseinkre, a véglegesség és rendületlen hangsúly erejével? Megvilágítja-e – de életfogytiglani hatállyal – egy-egy jelentős költő gondolatköre és képzelete fel-feltámadó kételyeinket? Lehet-e valóban kérdések között élni (ahogyan Goethe vagy Paul Éluard javasolta), vagy Cicero és Montaigne nyomán inkább azt hangsúlyozzuk, hogy egyetlen művészet sem önmaga körül forog, hanem egész mítoszi eszköztárával valami mögöttes igazság hordozóanyaga?
De vannak még gyötrőbb megilletődések is: lehet-e világosan élni és nyilvánosan beszélni önkényuralom idején, amikor sorsvakságunk arra kényszerít, hogy egyvalaki uralmától szenvedjünk, attól, akiről egyre kevésbé feltételezhetjük, hogy ő maga jó és jót is cselekszik, miután mindig hatalmában áll, hogy rossz legyen és rosszat tegyen? Teremthet-e életünknek értelmet a művészet, amikor nem barbár hordák pusztítását kell eltűrnünk, hanem egy választott tisztségviselő (vagy egy maréknyi hatalom-ittas kisebbség) basáskodását, aki egyáltalán nem kolosszus, hanem egy hóbortos kiskirály, akinek uralmát (a távlatok, magasságok és egyenességek nagymérvű feledésével) a megtévesztett tömeg megrészegülten kívánja? Ez a tömeg napjainkra oda jutott, hogy most már lehetetlen visszanyernie éleslátását, mert fesztelenül és önként szolgál. Csak ismételhetnénk: nem elveszítette szabadságát, hanem elnyerte szolgaságát (Etienne de la Boétie).
Továbbá: ha a közéleti mozgástér a legszűkebb létigények kielégítésére szűkül, s a szabadság mintegy elszivárog a szemből és a szájból, akkor marad-e a teremtő képzeletben annyi szellemi tartalék, hogy a művekbe mentett szabadságot úgy ízleltesse meg az olvasóval, mint a túlélés kenyerét? A művész élete a zsarnokság idején személyes kálvária színterévé keményedik, és megidézi az elmúlás ellen folytatott erőfeszítések egész tárházát.
Rövid jegyzetemben két rokon szellemű alkotó, Rainer Maria Rilke és József Attila önvédelmi, minden belső törekvést fenyegető erő elleni élet- és művészi gyakorlatát hozom szóba, dióhéjban. Legerősebben talán a művész attitűdjében ölt testet az az eltökéltség, amely egy nehezen meghatározható, mégis létfeltételként hatékony ellensúly rendületlen jelenlétét követeli. A két géniusz hasonló szókinccsel beszélt, csalhatatlan szuverenitással védte létezésének függetlenségét (irtózott a lényétől eltérő, szándékait eltérítő ösztönzésektől), hiteles és vissza-visszatérő szókészletből merített; szavaik egy bizonyos mozdulatlan és mozdíthatatlan erkölcs építőkövei voltak.
A korral szembeni szuverenitás bámulatos ás páratlan megfelelések sorában világítja át Rilke és József Attila költészetét. Mindkettőjük alapvető vonása a külső világállással szembeni belső fény-keresés és fény-teremtés – ez vezérel itt napot, hetet, hónapot, évet, örökkévalóságot. József Attila Eszmélet című versében így ír: "Nappal hold kél bennem s ha kinn van / az éj – egy nap süt idebent". Tekintsünk el itt egy pillanatra a konkrét összefüggéstől (mi történt az álom és az ébredés határmezsgyéin a költő eszméletében), hiszen a fontosabb dolog ez: ami kint van, annak létezik ellensúly-párja odabent, s az a korrektív állandó, mondjuk, lelkiismeret vagy tudás vagy éberség az igazság közelítésének egyik ígérete. Hangsúlyos értelme itt annak van, hogy a szellem igazsága egy bizonyos mérleg, vagy iránytű, vagy ellenérték szüntelen tükröződésétől függ, amely akár paradoxonig keményedhet, de mindig a tisztaság és tisztesség biztosítékát kínálja.
Rilkénél a szembenállás és függetlenség akarása több kifejezés mélyén ott lappang (Widerspruch: ellentmondás; Vaterlandslosigkeit: hazátlanság; Weigerung: vonakodás, önmegvonás, tartózkodás, vagy mások), és néha gyönyörű – szinte József Attilát előlegező – költői fordulatokban tódul a sorokba. Egyik 1916-os címtelen költeményében ugyanaz a gondolat villan fel, mint az imént idézett József Attila-sorokban. "Und verschlossen, wie ich bin, verschlossen / wie ein Waisenkind, ein Stück, ein Stein, – / steh ich doch von Wesen überflossen. / Plötzlich scheint in mir ein Mond zu sein." (És zárkózottan, amilyen vagyok, zárkózottan, / mint egy árva gyermek, egy dolog, egy kő, – / úgy állok mégis lények gyűrűjében. / Hirtelen, úgy tűnik, egy hold süt bennem.) Meghökkentő, hogy mindkét alkotó hasonló metaforikus fordulattal fejezi a költői állapot lényegét. A belső napnak vagy holdnak a ragyogása képletesen tükrözi a két költő rendületlen pontosság-igényét, megszállottságig fokozódó szigorát. Ez a precizitás talán nem is fér el a korban, és olyan önmagát elszigetelő, mégis egyetemes mérce vált belőle, amely életművükben semmiféle hamisság feltolulását nem engedi meg. Aki a pontosság ilyen tévedhetetlen szószólója, az eleve nem közösködhet semmiféle nyilvánosan hazug vagy aljas közbeszéd elemeivel, és nyíltan vagy burkoltan örökké az egyetemes etika mértékrendjét alkalmazza, mert a világ minden eseményét valamely örökké érvényesen jelenvaló Végítélet széke elé idézi. József Attila: "dolgozni csak pontosan, szépen, / ahogy a csillag megy az égen, / ugy érdemes". A város peremén című versben: "A költő - ajkán csörömpöl a szó, / de ő, (az adott világ / varázsainak mérnöke), / tudatos jövőbe lát / s megszerkeszti magában, mint ti / majd kint, a harmóniát."
A mérnöki pontosság igénye, a művészi integritás biztosítéka Rilkénél kezdettől fogva jelen van. A Malte-regényben megfogalmazódik nem csak a körülbelüliség (Das Ungefähre) gyűlölete (mint a költő riadalma), hanem az is, hogy ez a szenvedély összefügg az igazság keresésével, mert annak feltétele. Magyarul idézem: "Költő volt, és gyűlölte a hozzávetőleges dolgokat; vagy, meglehet, csupán az igazság érdekében gondolkodott így; vagy zavarta, hogy végső benyomásként azt kellene tudomásul vennie: ilyen felelőtlenül halad a világ." A muzoti években ez az egyértelműségi szándék rigorózus paranccsá erősödik, és immár a megszólalásnak és hallgatásnak kötelező arányteremtő elve. Egyik levelében ezt írja: szinte kizárólagos igényem ma már, hogy pontos legyek (genau zu sein).
De a pontosságnak mindkét költőnél a mindenségre vonatkozó hangsúlya van. Ezen a ponton is ajánlatos volna megkezdenünk azt a gyakorlatot, amely bizonytalanságban megvalósított létünk véletlen díszletei közt a folytonos túllépést, meghaladást, felmagasodást, kiszélesedést, és általában: az egyetemes mértékek kedvelését jelenthetné. Örökké újuló késztetéssel olvasom József Attilát, József Attila sodrásában aztán Rilkét és a nagy világköltőket (a görögöket, Goethét, Shakespeare-t, Victor Hugo-t), és fordítva: Rilke valahogy visszaszelidít a magyar magaslatok láncaihoz, Bessenyei Györgyhöz, Tompa Mihály megrendítő lélektani éleslátásához, Babitshoz, és főleg József Attilához. Rilke számára egy hullócsillag tüneménye is szívbéli eseményt indított meg, minden kültéri hasadás és zuhanás (és meghaladás, túllépés) a szívben történt meg, és közvetve megteremtette az egyetemes felelősség életfogytiglan érvényes attitűdjét.
Említettem, a művészet nem önmaga körül forog: és ezek az alkotók nem csak jobbféle önmagunkhoz vezetnek el, hanem a semminek vagy a mindennek emlegetése közben (a kettő sokszor iker-forrás), mondjuk, kihajlítanak önmagunkból, és eltámogatnak a nagy erőpróbák, az igazmondás terepére. József Attila még legapróbb szisszenésében is ennek a mindenség-nevelte belső humanitásnak a tanúja. Rilke pedig belső útjain kiteljesedve-megriadva éri el eszméletének kozmikus távlatait. "Lelkem kinn lóg az egen", mondja a magyar költő. Majd: "A mindenséggel mérd magad!" És mindig ezt ismétli, más-más szavakkal: "Mélyebbre kell még hajolnom, / hogy semmit nem tudón dudoljak. /…/ Szádon az igazság bugyogjon…" És miután képtelen a szokványos szűk fogalmakon belül véglegességet találni, örökké meghaladja a primer érzelmi ajánlatokat: "Én hazám, fajom és emberiségem / iránt ismerem szép kötelességem".
Rilke nem a haza-fogalom erőterében építette ki eszmevilágát, hanem egész életét és művészetét „függőleges”, transzcendens erővonalakkal szőtte át, és minden „maradás”-t „nehézkedési erő”-nek tekintett. Létének legmélyebb hatóereje a begyökerezés és a megrekedés lidércének legyőzése volt, és életműve a magasságot folyton ostromló tudat küzdelmének tükre. Varázslatának titka, hogy e szilárd horgonyokat, biztosítékokat nélkülöző életforma ellenére a világirodalom egyik legszemélyesebb, bensőséges, és az egész emberiséget kísérni képes életművét hozta létre.
Rainer Maria Rilke és József Attila minden mozdulatát hitelesítette az a szándék, hogy bármivel foglalkozzanak, annak köze legyen az igazsághoz. Egyre erősebben önállósuló élet- és beszédmódjuk azt a meggyőződést közvetíti, hogy az embert s a művészt egyaránt csak az igazság teheti szabaddá. Mindkét életmű azt üzeni: merj bátor lenni, ellen-álló, és őrizd úgy belső függetlenségedet, hogy az képes legyen meggátolni mindenféle külső kisajátítást. Ezt érdemes szüntelen felfognunk és gyakorolnunk, valahányszor megrettenünk attól, hogy az önkényuralom felismerhetetlen emberré torzít bennünket. Rilke a világ polgáraként nevelődött szabad emberré, József Attila pedig az egész emberiség érdekeinek tudatában lett példás és példátlan magyar. Az ő hangjuk, s a mi belső hangunk egyaránt megerősíti: könnyebb az igaz beszéd kockázatait kibírni, mint a hazugság szégyenét elviselni.
