Végzet

Meglehetősen sokat nevetünk, sőt olykor egyenesen röhögünk Szophoklész Antigoné című tragédiáján. Amikor például Iszméné megtudja, hogy nővére, Antigoné el akarja temetni testvérük, Polüneikész holttestét, aki Théba városa ellen törve meg akarta dönteni a fennállót, amiért Kreon király megtiltja, hogy tisztes sírba kerüljön, mardossák csak szerteszéjjel a madarak, valósággal hisztizik. A Stúdió K-ban Pájer Alma ekkor szándékosan túlspilázza a szerepét. Hassal előre a földön csúszik, kellemetlenül magas fejhangokat hallat, miközben „visszaböfögi” a képtelen törvényerejű rendeletet, ami szerint ez tilos, és hát ugye ami tilos, azt lehetetlenség megtenni. A színész érzékelteti, hogy ez a nő nem lát ki a fejéből. Számára a „szabál az szabál”, ő azt soha nem szegné meg, ezt beleverték valószínűleg gyerekkora óta. Magánkívüli állapotba kerül, ha valaki olyasmit akar csinálni, amit az uralkodó megtiltott. És ez, miközben feszülten drámai, dermesztően tragikus, mulatságos is. Félti magát, félti a testvérét, lehetetlennek tartja, amit nem szabad. Ilyenkor még a gondolkodás is lehetetlenné válik számára, mert országában a félelem légköre uralkodik, a hajbókoló, feltétlen tekintélytisztelet, az egyeduralkodó által kénye-kedve szerint hozott törvények minden körülmények között való betartása. Ez annyira abszurd, hogy nevetséges.

Komédia lett a két és fél ezer éve írott tragédiából (Kreón) Antigoné címen a Tér 12 nevű formáció előadásában? Netán az történt vele, mint Csehovval, hogy sokáig nyúlós unalmassággal tragédiának játszották a darabjait, mire rájöttek, hogy azok vígjátékok, amit ő mindig is mondott, csak a rendezők nem vették tudomásul? Szophoklész azonban tényleg „vegytisztán” tragédiát írt. Csak a világ lett azóta kisstílűbb, sőt pitiáner, ezért a tragédia is abszurdba, esetleg bohózatba, vagy legalábbis tragikomikumba torkollik. George Steiner nem véletlenül írta meg A tragédia halála című esszéjét, aminek akár egyik illusztrációja is lehetne a Viktor Balázs – a dramaturgiai munkákat is ő végezte – által rendezett előadás. A sokszor fennkölten szavalt szöveget is lerántotta a földre. Mai szlengszavakat, trágár kifejezéseket is tett bele, tulajdonképpen hétköznapivá alakította. A Pallagi Melitta által megformált Antigoné és Iszméné úgy vitatkoznak egymással, mint két idegzsába bakfis. Felturbózva elkiabálnak egymás mellett. Antigoné hiába magyarázza, hogy a temetés alapvető jog, megillet mindenkit, isteni elrendelésű, ezért sokkal meghatározóbb, mint holmi csip-csup, sebtében hozott, törvénynek titulált koholmány.

Kreón az előadás egyetlen díszlete, egy dobogóra helyezett pulpitus mögött jelenik meg, Sipos György megszemélyesítésében. Fekete öltönyben, fenyegetően ágálva. Mozdulatai, idegességét megmutatva, kapkodóan szélesek. Arca mogorván rezzenéstelen, szája időnként erőltetetten hamis mosolyra húzódik. Kioktatóan papol. Rögtön lerí róla, hogy felfújt hólyag. Pál András a Radnóti Színház remek Antigoné előadásában árnyaltabban játssza, ő kezdetben olyannak mutatja, akiből a képességei szerint akár jó uralkodó is válhatna, de a hatalom totálisan, és igencsak hamar, eltorzítja. Sipos Kreónja csaknem parodisztikus kabaréfigura. Tulajdonképpen látványosan hülyét csinál magából, de erre az agymosott népnek már nincs szeme.

Blaszfémia akár vaskos kabaréelemeket belevinni Szophoklész drámájába, amikor élet-halál kérdésekről van szó? Kétségtelenül lehet így is gondolni. De Örkény István a Pisti a vérzivatarban című groteszk darabjában még emberek Dunába lövésével is mert viccelni, így még jobban fókuszba állítva annak teljes képtelenségét, borzadályos abszurditását. Nem állítom, hogy a Tér 12 előadásának ilyen súlya van, néha tán túl könnyed a témához mérten. Időnként le is egyszerűsít dolgokat, nincs szerteágazó sokrétűség, a több ponton megkurtított szöveg egyenesvonalú dramaturgia szerint, abszolút célirányosan halad előre. Pájer Alma az Őr is, aki rettegve, dadogva hozza a hírt arról, hogy Polüneikész testét, ha nem is tökéletesen, de homokkal befedve, minden fenyegetőzés ellenére, csak eltemették. Az Őr is ugyanúgy remeg, mint Iszméné, tudja, hogy a rossz hír hozóját nem látják szívesen, de ő is azt gondolja, hogy neki bármit jelentenie kell, ami eltér a megszokottól. Ez is nevetséges, és ugyanakkor szörnyű. A félelem a zsigerekbe ivódott, és a saját irhájuk féltése pojácát csinál az emberekből.

Minden karnyújtásnyira tőlünk történik, a hosszúkás nézőteret kettészelve alakították ki a színészek által belakható teret. Bánki Mihály, aki a zenét és a dalszövegeket is „celebrálta”, karvezérként időnként a közönség tagjain végigpásztázva a tekintetét, Brecht darabok songjaihoz hasonlatosan markánsan véleményezi az eseményeket. Pallagi több szerepet is játszik, ő Haimon, Antigoné vőlegénye, és egyben Kreón fia, de a király ennek dacára csökönyös makacssággal nem akar változtatni Antigoné halálos ítéletén, pedig a fia észérvekkel, érzelmi ráhatással igencsak próbálkozik. De nem hallgat rá a zsarnok apja. Egy tejfelesszájútól való kioktatásnak veszi. Felháborodik. Üvölt. Dühösen kikel magából. Végképp eszét veszti, ahelyett, hogy észre térne, hogy legalább a saját fiának ne akarjon rosszat. De nem, nincs mese, már menthetetlenül benne van a hatalmi őrületspirálban.

Jócskán több mint tíz évvel ezelőtt, a Stúdió K-ban Fodor Tamás Téboly Thébában címmel Euripidész átiratot rendezett, rávilágítva, hogy a katonás rend mögött valójában milyen felfordulás, téboly, mennyi álságosság rejtőzik. Most is ez a helyzet, amíg a vak jós, Teiresziász, akit szintén Pallagi alakít, színre nem lép. Pazar ötlet a rendezőtől, hogy nem maga mondja el vészjósló dörgedelmeit, hanem egy-egy néző fülébe súg mondatokat, akik fennhangon továbbítják ezeket. Így megszólal a közönség jelentős része, ami olyan hatást kelt, mintha végre-valahára a népnek nyílt volna ki a szeme, és ezzel együtt a hangja is megjött volna. Ez már hat. Ekkor már meginog az egyeduralkodó magabiztossága. Meg akarja menteni Antigonét, de már csak az ő és a fia holttestére lel, aki felakasztotta magát.

A görög tragédiákban törvényszerűen beteljesül a végzet. Ekkor már nem nevetünk. Kénytelenek vagyunk szégyenkezni az addigi bűnös hallgatásunk miatt, amivel, felénk fordulva, korábban Antigoné is megvádolt bennünket, és átérezni azt, hogy tán valamennyien a lidérces végzet felé robogunk.