Azt mondotta MLSZ-elnöki minőségében Csányi Sándor: „Az árpádsávos zászló ott van a Parlamentben Magyarország történelmi zászlói között, évszázadokon át Magyarország hivatalos zászlaja volt. Valóban volt egy rövid időszak a magyar történelemben, amikor a fasizmust, a rasszizmust testesítette meg, annak jelképévé tették. De azt gondolom, egy rövidebb időszak egy sokkal hosszabb időszakot nem írhatna felül.”
A „rövid időszak” kifejezés, amennyire viszonylagos, olyannyira gyalázatos. Elvégre túl sokan voltak, akiknek konkrétan az életébe került az a picinyke, pinduri, parányi periódus.
A nem sokkal korábbi utazások még ahhoz képest is, pikk-pakk, elröppentek. A legrosszabb esetben is négy napig tartott megtenni a több mint ötszáz kilométeres Budapest–Oświęcim távolságot. Jéghideg vagy fülledt vagonban, egyetlen vödörrel, hogy az állatok módjára felhajtott és bezsúfolt szerencsétleneknek legyen hova üríteniük.
Bár ez a legkevésbé sem játék, sőt, szó szerint élet-halál kérdése, próbáljunk meg eljátszani a gondolattal, hogy bármelyik rövidkézőt kihajtják a rakpartra, hogy belelőjék a Dunába, vagy felrakják egy minden értelemben fojtogató, zsúfolt tehervagonra, nem tudja, meddig és hova zötyög, hallgatja a szörnyűséges gyereksírást, nincs se éjjele, se nappala, maga is páni félelemben van... Az "Arbeit macht frei" felirat alatt át sem kell haladni, amint az ajtókat kinyitják, haza lehet menni, szimuláció volt csak az egész. Nyilvánvaló, még így is életre szóló rémálom maradna a vonatozás.
S most képzeljük el – már, ha ehhez van elég fantázia –, hogy azok, akik nem menekülhettek, mit éltek át az "Arbeit macht frei"-en túl. Ha egyáltalán. Mert Auschwitz sokaknak már tényleg nyúlfarknyi időszak volt, a többséget mindjárt a megérkezés után gázkamrába küldték.
Ez volt a közvetlen előzménye az árpádsávnak. Meg az, hogy a megszálló nácik közt a „zsidótlanítás” feladatával Magyarországra érkező „különleges bevetési egység” létszáma maximum kétszáz személyt ölelt fel, de ebbe már a titkárnők is beletartoztak. Ennyi lény (az ember megjelölést szándékosan kerülöm) fizikailag képtelen lett volna 1944. május 15. és július 8. között 437 ezer szerencsétlent haláltáborba szállítani.
A döbbenetes Európa-csúcshoz aktív, sőt buzgó magyar közreműködésre volt szükség. S a gaztettek nem merültek ki a deportálásokkal, majd a Duna-parttal, a Városmajorral, hiszen az úgynevezett munkaszolgálatosokat szintén „önként, kéjjel” nyomorították-gyilkolták honfitársaik, s akkor még nem szóltunk a „rendezetlen állampolgárságú” zsidók tömegének a kamenyec-podolszkiji mészárszékbe torkolló kiűzetéséről, amelyet napjaink kurzustörténészei „idegenrendészeti intézkedéssé” igyekeznek finomítani.
Kamenyec-Podolszkij infernója még jóval Magyarország német megszállása előtt, 1941 augusztusában történt. (Azért még véletlenül se áldjuk a később tomboló árpádsávos hatalmat.) Ott 23 600 zsidót öltek halomra, nagy részüket az akkurátus itthoni „idegenrendészet” miatt. Egy hónappal ezután 33 711 zsidóval végeztek Babij Jarban, a magát Kamenyec-Podolszkijban ugyancsak kitüntető Friedrich Jeckeln gonosztevő parancsára.
Korábban az MLSZ-ben is tisztogattak, bár nem öldököltek. Még nem kezdődött el a második világháború, amikor 1939. június 19-én Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter – Hóman Bálint vallás- és közoktatási miniszter javaslatára – felfüggesztette a labdarúgó-szövetség önkormányzatát, és dr. Gidófalvy Pál miniszteri biztost ültette a szervezet élére azzal a nemes céllal, hogy tüntesse el az „idegenszívűeket” a testület közeléből. Ez olyan remekbe szabottan sikerült, hogy egy évvel később már meg is szűnt a magyar futball zászlóshajóinak egyike, az addig 15-szörös bajnok MTK (Hungária).
A döntés és a kinevezés indoklásában – egyebek közt – az állt: „A magyar labdarúgósport irányítása, szakszerű és sportpolitikai vezetése, a magyar megújhodás korához méltó szellemisége nem állja ki a szigorú bírálatot. A legnépszerűbb magyar sportág vezetéséből hiányzik a céltudatos nemzetnevelő készség; az egészséges sportszellemet mindinkább háttérbe szorította a holt adminisztráció; az utánpótlás nevelésének, képzésének, de általában bekapcsolásának nagy feladatának megoldása sem kielégítő; labdarúgásunk szelleme erősen elüzletiesedett, s emiatt nemcsak a sportszerűség gondolata szorult gyakran háttérbe, de a nemzeti fontosságú feladatok jelentősége is szenvedni volt kénytelen. A vezetés szakszerűségének hiányossága, bizonytalansága és erélytelensége a magyar labdarúgás nemzetközi értékszintjének fokozatos alábbszállását vonta maga után. (A válogatott 1938-ban világbajnoki döntőt vívott – a szerző.) Mindezek a hibák és hiányosságok egyre jobban kimélyítették azt az ellentétet is, amely újabban a magyar labdarúgósport és a keresztény középosztály között kifejlődött. S az ellentéteket csak súlyosbította az a körülmény, hogy a nemzetnevelésben hathatós tényező szerepére hivatott magyar labdarúgósport vezetői közé nagy számmal kerültek be olyanok, akik a magyar ifjúság nemzeti szellemben való vezetésére nem alkalmasak. (…) A hibák kiküszöbölését csak gyökeres személyi, szellemi és sportpolitikai rendszerváltozás révén lehet elérni, a keresztény és nemzeti szellemű, de ugyanekkor sportszellemben és szakszerűségben is erős labdarúgó-szövetséget teljes átépítő munkával lehet megteremthetni.”
Az idén 120 éves Nemzeti Sport legnagyobb szégyeneinek egyike, hogy másnap (1944. június 20-án) ezt fűzte a címoldalon megjelentetett terjedelmes közleményhez: „Már régen meg kellett volna csinálni!”
Hiszen javában hatályba léptek már a Horthy-éra humánus és dicsőséges zsidótörvényei.
Attól tartok, az egykori nemzeti sportos fogadtatáshoz passzol Csányi árpádsávos történelemleckéje. Az elnök, ha nem üdvözli is, menti a menthetetlent. Ráadásul kegyeletet sért, és rengeteg leszármazott érzéseit dúlja fel. Miközben e megrázó téma korántsem csupán a hozzátartozók problémája: egész Magyarországnak osztoznia kellene az emberi létből kitagadottak, attól megfosztottak sokaságának, illetve utódaik fájdalmában.
A hivatalos politika ma nem ezt képviseli, az éj leple alatt kihelyezett, abszurd emlékművekkel operál, egyúttal nem győzi harsogni: „mi, magyarok”. Közben hazaárulónak nevezi mindazokat, akik – egyéb megnyilvánulásokon túl az árpádsáv kozmetikája miatt – nem hívei a kormánypártnak.
Jut eszembe: büszke-e valaki arra, hogy Baky László és Endre László, a hazai deportálások két fő vitéze vagy Kun páter, a Maros utca réme magyar volt? Habár ezt is óvatosan kérdem, mert akad olyan – posztjára nézve – nagy méltóságú közéleti hangadó, aki Hómannak szobrot akart állítani.
A Horthy-korszak fényezése ezen túl is zavartalanul tart.
