Nincs nálam az irodalmi bölcsek köve (ki plagizálta el? – kérdezhetné a posztmodern emlőkön nevelkedett olvasó)
Tar Sándor a XX. század második felének legjelentősebb novellistája, nincs mit ezen szépíteni. Ezen már csak rontani lehet. És ő maga volt az, aki rontott rajta. Írói életműve egyelőre háttérbe szorult szégyenletes besúgói múltja mögött – de hadd tegyem hozzá gyorsan: az efféle háttérbe szorulások az olyan kimagasló jelentőségű életműveknél, mint amilyen a Tar Sándoré, ideiglenesek szoktak lenni. Majd az idő, mint mindent, ezt is megoldja. Még élnek olyanok, akik Tar Sándornak a valóban szégyenletes besúgói munkásságát a személyes érintettség miatt megbocsátani nem tudják, s erre meg is van minden okuk és joguk. De ötven vagy száz év múlva, vagyis az utókor számára Tar Sándor már nem személyesen ismert, lebuktatott spion lesz; az aprólékos részletességgel, sőt, érezhető igyekezettel és buzgalommal megírt besúgó-jelentések ugyanolyan színes adalékok lesznek egy jelentős novellista életrajzához, mint az alkoholizmusa vagy a rejtegetni kívánt homoszexualitása.
Miben áll Tar életművének jelentősége?
Elsősorban a szociografikus ihletettségű, realisztikus, alsó perspektívából szemlélt, kíméletlenül nyers társadalom- és emberábrázolásában. A nyers szót itt nem abban az értelemben használom, hogy kidolgozatlan vagy félkész. A Tar által megrajzolt Kádár-kori munkásvilágra értem azt, hogy nyers, azaz érdes, kemény, kegyetlen, embertelen és könyörtelen. Elvileg ez lett volna az a munkásosztály, amely az MSZMP által vezetett népköztársaság úgymond vezető hatalma volt – de hát ezen a vezetői szerepen éppen ez a munkásosztály röhögött a legjobban.
Amúgy Tar Sándor szereplői is sokat röhögnek, mivelhogy Tar novellái minden kíméletlenségük ellenére a legtöbb esetben szellemesek, aminek az a magyarázata, hogy Tar még a legkiszolgáltatottabb emberi szituációkban is képes felcsillantani a humort, s ezt a szót ne igyekezzünk behelyettesíteni a reménnyel, mert tévútra kerülünk.
Ha fel is nevetünk egy-egy jól megformált kocsmai figura beszólásán, ez a nevetés nem a derű, nem a remény, nem a vidámság nevetése, hanem az örök emberi kín örökre görcsbe rándult grimasza az arcon.
Az örök emberi kín vigyora – az életmű kulcsfontosságú meghatározása ez. A Tar Sándor által művelt irodalom ugyanis nem ragadt bele a Kádár-korszak (nem rendszer, korszak!) posványába, mint oly sok korabeli, mára mocsárba süllyedt szerző életműve, holott – gondoljátok meg, proletárok – hol vannak ma már azok a proletárok, akiket Tar megírt? Ha kijöttek egy újabb elvonóról és még maradt jártányi erejük elvonszolni magukat a kocsmába, akkor a munkáshatalom egykori vezetői közül mutatóba egyet-kettőt még láthatunk a talponállók sarkában elbutultan iszogatni; s megpillanthatjuk némelyiküket újságpapírba és rongyokba burkolózva az utca kövén hálni – amúgy a proletárok mára kihaltak.
És jeltelen tömegsírban feküdnének, ha Tar Sándor nem emelt volna halhatatlan irodalmi emlékművet nekik.
Hiszen a munkásosztály ábrázolása Tarnál voltaképpen az örök emberi lényeg, a pőre létbe vetettség, az édenkertből való kiszorulás megragadása volt. Mintha Tar csupán egyetlen ómagyar irodalmi emléket használt volna mottó gyanánt: „látjátuk feleim szümtükhel, mik vogymuk: isa, por és homou vogymuk”. Nincs, nincs, nincs remény, Nóra pedig nem jön, még akkor sem jön, ha az életben amúgy (ezt jól tudom) az a bizonyos Nóra: megjött.
S hogy miért adtam éppen ezt az Adytól vett parafrázist címnek?
Mert a napokban láttam a Pesti Magyar Színiakadémia egyik osztályának vizsgaelődását, amelyet Rácz Attila rendezett Tar Sándor, A mi utcánk című, már életében kultikussá lett kötetéből. S huszonéves fiataloktól hallottam Tar-mondatokat. Huszonéves fiataloktól láttam parádés alakításokat. Huszonéves fiatalok szemében láttam meg a felismerést: „a mi utcánk” tényleg azt jelenti, hogy „a mi országunk”. A produkció megérdemli, hogy itt álljon minden színinövendék neve, akik részt vettek ebben a remek előadásban. Végső Márton falusi pap: Tarján Lőrinc; Piroska néni: Szatmári Alíz Petra; Sudák József művezető-Béres szomszéd: Kovács László Márton; Dorogi Pista önkéntes-Mérő Lajos: Gécsek Bendegúz; Terka: Jászay Dorina; Béres szomszéd felesége, Magdika: Zováth Evelin; Rozika: Magos Fanni, Murányi Eszter; Fiú: Frünstall Fanni.
Igen, Tar Sándor ezekben az ifjú szívekben él tovább, akik olvassák és ismerik azokat a figurákat, akik tőlük nemcsak időben, hanem társadalmi értelemben is roppant messzeségben vannak. Hiszen, ha jobban belegondolok, ezek a fiatalok az ezredforduló után születtek, a Kádár-korszak számukra – s tán a szüleik számára is – csak történelem, rossz esetben: vicces retró. Mégis képesek voltak hitelesen eljátszani az elsüllyedt történelmi kor elporladt alakjait, elvégre éppen azt hámozták ki belőlük, amit Tar meg akart írni: a magány, a jövőtlenség, a kiszolgáltatottság, a periférialét, a megalázottság és a hiábavalóság minden közép-kelet-európai, örök keservét.