A magyar társadalom jelentős része nem ismeri fel azokat a fortélyokat, amelyekkel az orbáni propaganda megtéveszti

A Publicus Intézet felmérése szerint tavaly október óta 79-ről 65 százalékra csökkent azok aránya, akik szerint a kormány gazdaságpolitikája felelős inkább az élelmiszerárak emelkedéséért, azaz egyre többen hibáztatják az EU szankciós politikáját. Úgy, ahogy a Fidesz hirdeti. Ez újabb bizonyíték arra, hogy a magyar társadalom jelentős része nem ismeri fel azokat a fortélyokat, melyekkel az orbáni propaganda megtéveszti. Ennél is nagyobb baj, hogy nem látja, milyen károkat okoz a Fidesz hatalma az ország gazdaságának, oktatás- és egészségügyének, nemzetközi helyzetének – mondhatni: élete (majd) minden területének.

Sokan ezt a kormányzati – monopolizált helyzetben lévő és kétségtelenül profi – propaganda sikerének tulajdonítják. Ez azonban önmagában nem szolgál kielégítő magyarázattal. Ahhoz, hogy egy hatalom politikai gyakorlata (így kommunikációja) hatékony lehessen, fogadókész közegre is szükség van. Az elmúlt több mint tíz év azt bizonyítja, hogy a NER tartósan élvezi a társadalom akkora részének bizalmát és támogatását, mely elegendő hatalma megtartásához.

Ezt a bázist – leegyszerűsítve – két nagyobb tömb képezi. Az egyik, melyet Lengyel László találóan orbáni embertípusnak (homo orbanicusnak) nevez, a rendszer haszonélvezője, annak fenntartásában érdekelt. Ez a kör a Fidesz vezérkarától és a kormánytól, az országgyűlési képviselőktől a kedvezményezett vállalkozókon, kinevezett hivatalnokon, intézményvezetőkön át az elrabolt dohányboltok új tulajdonosainak köréig terjed. A másik, nagyobb számosságú tömeget alkotják a (részben örökletesen) kiszolgáltatott helyzetűek, akik segítséget csak a hatalomtól remél(het)nek: a létminimum alatt élők, a kisnyugdíjasok, a közmunkások stb. Kiszolgáltatottságukat növeli nagyrészt alacsonyabb iskolázottságuk, ami miatt nem, vagy kevésbé tudják értelmezni a körülöttük zajló eseményeket. Azt sem, hogy az önkormányzatiság rombolása, a civil szerveződések és az érdekvédelmi szervek ellehetetlenítése, az egészségügyi és a szociális rendszer kormányzat általi lezüllesztése az ő lehetőségeiket rontja, jövőjüket pedig az egyre rosszabb helyzetbe hozott közoktatás veszélyezteti.

A mélyebb elemzések általában csak napjaink társadalmi-politikai viszonyainak különböző elemeivel és legfeljebb a közelmúlt hatásaival magyarázzák e jelenséget. Pedig

A rendi állam keretei között élő és annak hagyományait, szokásrendjét sok vonatkozásban a polgári átalakulás után is őrző keresztény társadalomban az érvényesülés meghatározó eleme volt a társadalmi státus. Az elitek, mindenekelőtt az arisztokrácia és a nemesség presztízse elsősorban nem gazdasági, kulturális, politikai teljesítményéből, annak minőségéből fakadt, hanem kiváltságaiból és hatalmi helyzetéből. Hitelveivel és politikai szerepvállalásával ezt erősítette a Magyarországon az I. világháborúig kiváltságos helyzetet élvező, de utána is legerősebb és relatíve a legtöbb hívet maga mögött tudó római katolikus egyház. Az erre épülő tekintélytisztelet átszőtte a társadalom egész életét, ami többek között a megszólítások során alkalmazandó titulusok – még a két világháború között is kötelezőnek számító – hierarchikus rendjében is megjelent. A hatalmi helyzetüket az állam különböző intézményeiben továbbra is őrző korábbi elitek, saját pozícióik stabilizálása érdekében a fennálló gazdasági és társadalmi rend fenntartásában, legalábbis azokat nem veszélyeztető, lassú átalakításában voltak érdekeltek. Ezért ragaszkodtak hagyományos szerepeik megőrzéséhez és az ezt biztosító hatalmi pozíciójukhoz. Mivel a társadalmi emelkedés csak valamely felsőbb rendbe, illetve társadalmi osztályba/rétegbe emelkedéssel és kizárólag egyénileg volt elképzelhető, s leginkább ez is csak kiváltságosok támogatásával, a „felemelkedők” nem a hagyományos rend megváltoztatásában, hanem konzerválásában, az – immár őket is magukban foglaló – elitek státusának fenntartásában voltak érdekeltek. Ebben a viszonyrendszerben nagyobb sikerrel lehetett érvényesülni – még ha az érintett személyes kvalitásaival, tehetségével is hívta fel magára a figyelmet – személyi kapcsolatok, összeköttetések révén, mint egyéni felkészültséggel és teljesítménnyel, ezért nem érvényesülhetett az utóbbi értékeken alapuló verseny.

A folyamatok megértéséhez a XV–XVI. század fordulójától, attól az időszaktól kezdve érdemes figyelni a magyarországi gazdasági szereplők mentalitásának alakulását, amelyben a tőkés gazdálkodás kibontakozása révén radikális változások kezdődtek Európa gazdaságában – a Kárpát-medencei viszonyokat is befolyásolva. E szűk keretek között csak néhány jellemző fontos momentum felvillantására van lehetőség, a teljesség igénye nélkül.

A takácsmester őstől származó augsburgi Fugger család racionális gazdálkodása, szerencsés vállalkozásai révén vált Európa egyik meghatározó tényezőjévé a XV. század második felére a bányászatban és különböző iparágakban, a nemzetközi kereskedelemben, s lett a pápai állam és királyi udvarok, főurak hitelezője, a kontinens egyik legbefolyásosabb gazdasági és politikai tényezője. A Fuggerekkel kapcsolatba lépő Thurzó Jánosnak már elődei is jeles városi polgárok, kereskedők, vállalkozók voltak. Kereskedelmi kapcsolataik egész Közép-Európára kiterjedtek, Lengyelországban éppúgy otthon voltak, mint Magyarországon. Ekként a tőkés vállalkozó és üzletembertípus egyik legelső képviselőinek tekinthetők Magyarországon. A közös vállalkozásból, a felvidéki rézbányák műveléséből, az ércfeldolgozásából és a rézkereskedelemből származó nyereségük 1495 és 1525 között összesen mintegy 868 000 magyar forintra rúgott, amely fele-fele arányban illette a szerződő feleket. Ennek felhasználása és a két család jövőbeli sorsa azonban gyökeresen eltérő tendenciákat mutat.

A Thurzó család akkori feje, Elek a XVI. század első évtizedeiben a királyi udvarnak nyújtott gazdasági és politikai szolgálatai fejében a magyar arisztokrácia tagjai sorába, a Magyar Királyság világi elitjébe jutott. Utódai közül többen a rendi állam király utáni legmagasabb tisztségét, a nádori címet is viselték. Ez egyrészt polgári státusának és foglalkozásának feladását eredményezte. 1540 körül az ezernél több portát birtokló Thurzó Elek az ország hetedik legnagyobb földbirtokával rendelkezett. Számos jelentős felvidéki vára részben birtokközpont volt, részben (a városi palotákkal együtt) a reprezentáció színhelyei, s egyben a vagyonfelhalmozás eszközei voltak. Mindez azt jelentette, hogy a magyarországi rendi társadalom elitjébe betagolódott Thurzók a korábban bányászati és kereskedelmi vállalkozásaikban felhalmozott tőkéjüket állótőkévé transzformálták és jórészt reprezentációs célokra fordították. Zimányi Verától tudjuk, hogy a nádori tisztet viselő Thurzó György mintegy 13,5 mázsányi kincset hagyott utódjára.

A Fuggerek nem rendelték alá magukat a rendi társadalom hatalmasságainak. Mindvégig őrizték polgári függetlenségüket, ha kellett, a királlyal szemben is. Hatalmas jövedelmeiket újabb és újabb kereskedelmi, pénzügyi és bányászattal kapcsolatos vállalkozásokba fektették, azaz tőkéjüket forgótőkeként kamatoztatták. Építkezéseik és mecenatúrájuk is jelentősen eltért a Thurzók gyakorlatától. Jakob Fugger 1511-1526 között építtette meg a Fuggerhausként ismert hatalmas háztömböt Augsburg főterén, amely – bár alkalmanként magas méltóságok is vendégeskedtek benne – alapvetően nem reprezentációs célokat szolgált, hanem a Fuggerek gazdasági birodalmának irányítóközpontja volt. Polgári mentalitásából fakadóan értelmetlennek tartotta, hogy haszontalan szépségekre pazarolja pénzét. Ezért 1516-1519 között felépíttette a világ első – ma is látható – szociális lakótelepét, 143 különböző nagyságú lakással, templommal, bolttal és italméréssel, ahol a város azon lakói találtak otthonra, akik „jó szándékúak, de szegénységtől sújtottak” voltak. Csupán egy arany gulden bérleti díjat kellett fizetniük évente, s naponta imát mondani a Fuggerekért. Ez az akció az emberi munkaerőbe történő beruházásként értékelhető.

Olyan korban történt mindez, amelyben a nagy földrajzi felfedezések következtében a korábbinál nagyobb méreteket öltött az Európa iparosodottabb centrális területei és a változatlanul agrártúlsúlyú, egyben nyersanyagokban gazdag periferikus térségei közötti munkamegosztás – a vele járó árforradalom által könnyen szerezhető nyereséghez juttatva a kelet-európai agrárszállítókat. Az ennek nyomán Magyarországon (is) kibontakozó allodiális gazdálkodás és a földesurak bekapcsolódása az árukereskedelembe új jegyekkel gazdagította a nagy- és középbirtokosok gazdálkodását, gazdasági mentalitását. Közülük néhányan tőkés módon kezdtek gondolkodni és gazdálkodni, a részben jobbágyaiktól elvett telkekkel bővített saját kezelésű földjeiken bérmunkát is alkalmaztak. Egy korabeli forrás szerint „bort, búzát, húst és egyéb élést nagy bőven azért tartanak, hogy a drágaságra tartsák, hogy négyszeres áron adhassák”. Ez a mentalitás azonban nem vált általánossá. A többség a jobbágyok saját eszközeikkel végzett robotmunkájával műveltette meg közvetlen használatába vont földjeit, bármiféle modernizáció nélkül növelve jövedelmeit. Ez a folyamat – a nemzetközi és hazai politikai-katonai feltételektől függő hullámzásokkal – tovább tartott, s újabb csúcspontokra jutott a török kiűzését követően, a XVIII. században, a Habsburg Birodalom tartományai között kialakult munkamegosztás adta lehetőségek keretében, majd a napóleoni háborúk keltette konjunktúra idején, a XIX. század elején. Ezzel lényegében változatlan maradt a birtokosok mentalitása, így a kereskedelembe bekapcsolódó magyarországi földesurak nem váltak tőkés gazdálkodókká és kereskedőkké.

Ezt a feladatot különösen a nyugat-magyarországi, de a távolabbi – főként katolikus – nagybirtokosok is (pl. a Pálffyak, Eszterházyak, Batthyányak, Zichyek, Károlyiak) a XVII. század második felétől a birtokaikra telepített, védelmük alá vont zsidó közösségekre bízták, amelyek tagjai megfelelő tapasztalatokkal és készséggel rendelkeztek a kereskedelem és a pénzügyletek bonyolítása terén. Ebben – tapasztalatlanságukon túl – annak volt meghatározó szerepe, hogy a főurak a haszonszerzésre irányuló kereskedelmi és pénzügyi tevékenységet rangon alulinak tartották. Hasonló mentalitás jellemezte a középbirtokosokat is. E téren a XVIII. század végi kezdeményezéseket követően csak a XIX. század első felében kezdődött lassú változás. Az így is gyarapodó földesúri jövedelmek viszont – miként a Thurzók esetében – elsősorban reprezentációt szolgáló kastély- és palotaépítészetben, kincsek felhalmozásában, művészetpártolásban kerültek felhasználásra. Elég, ha csak az Eszterházyak kismartoni és fertődi kastélyára, illetve az ott karmesterként alkalmazott Joseph Haydnra gondolunk. Számukra tehát nem a gazdálkodás korszerűsítése volt a fontos.

Ennek következményeként a kereskedelem haszna jórészt nem az árut előállító birtokosok, hanem a közvetítő zsidó kereskedők kezén halmozódott fel, és az ő tőkéjüket növelték a földesuraiknak nyújtott hitelek kamatai is, melyeket mozgótőkeként hasznosítva, vállalkozásokba, illetve gyerekeik taníttatásába fektettek. Áttételesen azonban ők is alkalmazóik, a főurak, nemesek kiváltságainak hasznát élvezhették. E körből került ki a XIX. század első felében működő 300 nagykereskedő kétharmad része, akiknek mintegy ötöde már modern vállalkozónak volt tekinthető. S közülük a legsikeresebbek alapították a dualizmus kori magánbankok és cégek nagy részét. Mégsem tekintették őket a magyar elittel egyenrangúnak. Ezen az is csak csekély mértékben változtatott, ha bárói címet szerezve – névlegesen – az arisztokrácia részévé váltak.

A kora-újkorban is tovább éltek a nemesi rétegek kiváltságai, például a vámmentesség joga, amelyek a kiteljesedő mezőgazdasági árukereskedelemben gazdasági előnyöket biztosítottak a birtokosok számára versenytársaikkal, a városi polgárokkal, a mezővárosi parasztpolgárokkal és a piacra is termelni képes jobbágyokkal szemben. E rétegek tagjai a versenyhátrányt csak hasonló előnyök szerzése révén dolgozhatták le, amire kizárólag nemesi cím, s a vele járó jogok vásárlása révén volt lehetőségük. Ez viszont azt jelentette, hogy immár ők is a nemesek módjára kezdtek gazdálkodni és kereskedni – azok mentalitását is magukra véve. Ezt a típust ábrázolta Mikszáth Kálmán A fekete város című regényében, a nemességet vásárló, úri módon dorbézoló korábbi borkereskedő, Quendel Gáspár – a filmfeldolgozásban Pécsi Sándor által megformált – alakjában.

Hasonló irányú mentális változásokat generáltak a hosszan elhúzódó török elleni háborúk. Szakály Ferencnek a török hódoltságra vonatkozó kutatásai igazolták, hogy a kettős adózás rendszerében kulcsszerepet játszó végvári katonák részleges („nemesi”) kiváltságok fejében érvényesítették az állam, az egyház és a magánföldesurak adóbehajtási igényeit a török által elfoglalt területek magyar paraszti lakossága körében. A XVI. század végétől egyre nagyobb mértékben paraszti sorból verbuválódott katonák számára ez társadalmi emelkedést jelentett, s akként is viselkedtek minapi sorstársaikkal szemben. Egyes várak katonasága birtokokat is szerzett magának, melynek jobbágyival földesúrként viselkedett. A velük szembeni védekezés egyik formája volt az ehhez szükséges anyagiakkal rendelkező jobbágyok részéről a nemesség vásárlása, amellyel megválthatták magukat a magyarországi adófizetési kötelezettségtől. Szakály szerint ezek „a kiváltságoltak (…) a magyar uralkodó osztály tagjának tekintették magukat”.

A fentiek által jelzett trend tovább tartott a XIX. század közepéig, a magyarországi polgári átalakulás kezdetéig. A tőkés gazdasági rend kialakulásában is testet öltő változás a megfelelő mozgótőkével és a gazdálkodás e módjának ismeretével nem rendelkező nemesség jelentős hányada számára birtokvesztést hozott. Megélhetésüket csak korábbi előjogaik – a megyei közigazgatás irányítása és a fegyverviselés – ezen ágazatok modernizációjának köszönhető fizetett munkahelyekké váló pozícióinak megszerzésével tudták biztosítani. A politikai hatalom intézményeinek megtartása és a társadalmi viszonyrendszer rendies elemeinek továbbélése következtében ez egyúttal társadalmi rangjuk – legalábbis maradványainak – megőrzését is biztosította. Ők voltak a „magyar gentryk”. A dzsentri ily módon megmaradt társadalmi presztízse változatlanul mintául szolgált azoknak a paraszti, kispolgári és polgári elemeknek, akik az „úri világba” történő bekerülés révén kívántak szebb jövőt biztosítani a maguk számára. Céljukat elsősorban agrár-érdekvédelmi szervezetek hivatali tisztségeiben, illetve a közigazgatás központi és megyei szerveiben igyekeztek realizálni. Őket tekinti a társadalomtörténeti szakirodalom dzsentroid elemeknek. Rájuk is jellemző volt az az attitűd, amely a korábbi évszázadok birtokot és nemességet szerző parasztpolgárait, polgárait, végvári katonáit jellemezte: miként ők – frissen szerzett státusuk elismertetése, az „igaziak” által történő elfogadás érdekében – „nemesebbnek” kívántak tűnni az ősi nemesi családoknál, a dzsentroid elemek is „dzsenribbek” voltak a dzsentrinél.

Az 1948 után kiépülő rendszer látszólag alapvető változásokat hozott, hiszen a kommunista hatalom ígéretei szerint – és számos vonatkozásban gyakorlati intézkedései nyomán a valóságban is – a korábban alávetett társadalmi rétegek egészének helyzete változott meg gyökeresen. Ez azonban csekély mértékben módosította a társadalom mentalitását. A hatalom birtokosának nyilvánított (valójában hazudott) munkásosztály egyedei éppúgy a hatalomtól függtek, mint mindenki más. Aki a párt politikájával szembefordult, az a „nép ellenségévé”, azaz közellenséggé vált. Ezt Rákosi korában az erőszak eszközeivel érvényesítették, a Kádár-korszakban a hangsúlyok a szociális juttatások biztosítására, az életszínvonal javítására helyeződtek át. Ezeket a juttatásokat azonban a hatalom akarata és lehetőségei határozták meg – azaz a társadalom egésze ekkor is a hatalomtól függött. Sok vonatkozásban erősebben, mint a kiegyezés utáni vagy a két világháború közötti évtizedekben.

A mai magyar lakosság magatartásában, mentalitásában – legalábbis részben – szüleik, nagyszüleik élményei, tapasztalatai élnek tovább, melyek több évszázad alatt kialakult szokásokat tartalmaznak. Ezek egyik meghatározó eleme a felsőbbséghez történő alkalmazkodás, ami számos aktuális körülmény – részben kényszerek – hatása mellett fontos szerepet játszik a társadalomra nézve káros politikát folytató Fidesz és állama támogatottságának tartós fennmaradásában. Ebben a helyzetben csak egy valóban demokratikus államberendezkedés keretei között, az állampolgári szabadságjogok tényleges érvényesülése mellett következhet be tartós és kedvező változás. A mai „illiberális”, valójában Orbán személyi hatalmát megtestesítő és fenntartó egyeduralmi rendszer nem segíti, hanem tudatosan akadályozza ezt – mert abban érdekelt. És teheti, mert a fenti okok miatt másfél-kétmillió választópolgár támogatja ebben.

Mindez Ady Endre 1913 nyarán leírt keserű sorait idézi fel a cikk szerzőjében:

„Erőt mutattak, erőt látott, / Vertnek született, nem verőnek. / Önerejét feledte mindig, / Sohse szegzett erőt erőnek. // Betyár urai így nevelték, / Nem rúg vissza, csak búsan átkoz / S ki egyszer rugott a magyarba, / Szinte kedvet kap a rugáshoz.” (Ady Endre: A hőkölés népe)