Az előadáson mintegy huszonöt közkedvelt magyar vers hangzott el, többek között a Himnusz, a Szózat, A vén cigány, az Anyám tyúkja, a Szülőföldemen, a Családi kör, a Krisztuskereszt az erdőn, a Hajnali részegség, A Dunánál, a Hazám, a Nem tudhatom és az Öröklét.
A versdélután létrejöttét Budapest Főváros Önkormányzatának kulturális pályázata tette lehetővé, amelynek célja élhetőbbé tenni a nagyvárost, erősíteni a budapesti identitástudatot.
Közös versmemória
A programról Mácsai Pál színművész, az Örkény Színház igazgatója beszélt az előadás előtt.
– Most nem darabot hoztunk, hanem az Anyám tyúkja előadásunk kivonatát, Anyám csibéje címen. Pogány Judit, Für Anikó, Csuja Imre, Novkov Máté és én mondunk verseket, nem is pusztán azt, ami az eredeti előadásban elhangzik. Várady Szabolcs költő, műfordító Anyám tyúkja-válogatásának elve az, hogy a legismertebb, „kötelező” verseket vigyük színpadra. Szabolcs négyszáz verset válogatott össze. Természetesen az ő versismerete és a miénk között nagy a különbség, de így is két teljes előadásnyi anyag, az ő merítésének bő negyede kiválogatható volt az Anyám tyúkja 1. illetve 2. szövegeiként. Nem szoktunk belegondolni, mekkora és milyen fontos pillére az identitásunknak ez a hatalmas, közös versmemória.
– Miért érzik fontosnak, hogy társulatként elmenjenek egy hajléktalanszállásra?
– Ebben a világnézeti és ízlésbeli táborokra szakadt országban alig valamiben egyezünk mindannyian. Az egyik biztosan az, hogy egyrészt
mindenki tudja, mekkorát koppan az éji bogár, milyen színű Edward király lova, vagy mit csinál a mama haja az ég vizében, másrészt azt is tudjuk – például Faludytól, a recski láger túlélőjétől –, hogy a legméltánytalanabb helyzetbe került embereket gyakran a versek mondása, mormolása, hallgatása segíti át a nehéz szakaszokon.
A hajléktalan ember is tanult egykor verseket, és nem ritkán ő maga is ír.
– Hisz abban, hogy egy nincstelen embert éppen egy színházi élmény tud mentálisan megsegíteni?
– Abban, hogy egy ilyen fellépés alapjaiban változtatna meg valakit, vagy megoldana szociális problémákat, természetesen nem hiszek, hiszen nincs így. Az azonban nem hit, hanem tapasztalat, hogy egy ilyen esemény lelki támasz lehet. Hosszú időre ad emlékezni, megfejteni, töprengeni valót.
– Milyen személyes élményei voltak a hajléktalan emberekkel?
– Ilyen is, olyan is. Volt komoly beszélgetésem nagy tudású emberrel az utcán, tanár volt korábban, és volt pár rossz élményem is. De sokkal több a pozitív találkozás, gyakran vásárolom például a Fedél Nélkült, ilyenkor mindig udvarias, konszolidált gesztusokkal találkozom.
– Tartottak már vagy terveznek a jövőben is ehhez hasonló, külső helyszíni előadást hátrányos társadalmi helyzetű csoportok részére?
– Közösen ilyen nem volt még, de egyénenként sokan voltak, voltunk a társulatból ilyen fellépésen. Ezt most közös fenntartónk, a főváros ötlete, hogy saját intézményei segítsenek egymásnak, valamiképp együttműködjenek.
„Mire való a vers?”
Elkezdődik az előadás, Mácsai Pál konferansza zeng a Dózsa Szálló könyvtár- és kultúrtermében.
– Azt mondják, milyen kár, hogy a magyar nyelvet, amely az identitásunk egyik legfontosabb pillére, nem értik más földrészeken, más országokban. Én ezt fordítva élem meg. Úgy, hogy milyen szerencsés vagyok, hogy azok közé tartozhatom, akik beszélik ezt a kivételes nyelvet, és ezért értem és felfedezhetem, birtokba vehetem az irodalmát, a költészetét is. A kevés kiválasztottak közé tartozom tehát, ahogy önök is, akik a verseinket ritmusukkal, zenéjükkel, és mondanivalójukkal együtt és egyszerre értik, és a szövegek velem maradnak a nyelvi eszmélésemtől remélem az utolsó percemig.
Kérdezhetik, mire való a vers? Semmire! A vers semmire nem „való”. Leginkább arra van, hogy élvezzük.
Hogy beszéljen, zenéljen, morogjon helyettünk. Hogy fogalmazzon helyettünk, olyan sűrűségben, ahogy mi nem tudunk. Hogyha van egy percünk dúdolgatni, akkor gyönyörködjünk bennük. Hogy érezzük, nem vagyunk egyedül. És ne feledjük, hogy a magyar líra összekapcsol, olyan makulátlan és teljesen közös tudást és élményt hordoz, amit ma már alig valami más közöttünk, körülöttünk és bennünk.
Kedves kötelesség
Előadás után pár szóra megállítjuk a művészeket és a szervezőt is.
– Évek óta járom az országot az önálló estemmel, néha eljutok hajléktalanszállókra is. Ez a mai alkalom kedves kötelesség volt, költészetre kíváncsi és kiéhezett emberekhez eljönni és verset mondani – mondja Csuja Imre, színművész.
Ki tudom magamból játszani a fájdalmat – Interjú Csuja Imrével– A kultúra, a művészet és ezen belül a versek közkincs, mindenkié – folytatja Novkov Máté. – Mégis az itt élő, ide betévedő embereknek szinte egyáltalán nincs esélyük, hogy eljussanak előadóestre, vagy színházba megnézni egy előadást. Ez a lehetőség kiváló alkalom volt nekik a részvételre, nekünk pedig, hogy eljuttassuk hozzájuk és közvetítsük számukra a magyar költők verseit.
– Az Örkény Színház művészei előadásukkal ma száz hajléktalan embernek szereztek felejthetetlen élményt – teszi hozzá Vida Judith, a BMSZKI társadalmi és sajtókapcsolati referense. – Nagy öröm volt számukra, hogy a tévéből ismert színészeket élőben láthatták, és a verseket – amelyeknek egy-egy strófájára emlékeztek is – az ő remek előadásukban hallhatták. Az est végén többen autogramot is kaptak a művészektől, ami külön ajándék volt számukra. A fővárosi pályázat keretében még egy projekt valósult meg, a Budapest Film és a Széchenyi fürdő támogatásával nyári estéken a fürdőzők vidám, zenés filmeket nézhettek meg. A „Merülj el a filmekben!” programra százötven munkatársunk kapott meghívást. Nagyon jólesett a figyelmesség, hiszen nekünk is szükségünk van kikapcsolódásra.
Gyógyító élmények
A szállókon alkalmilag élőknek sokféle programot kínálnak, az elmúlt negyedévben két kiállítást is szerveztek. – Nyíri Zsolt fotográfus fontosnak érezte, hogy képeit olyan emberek számára is elérhetővé tegye, akik nem mennének el egy tárlatot megtekinteni, mert nincs rá lehetőségük. Az ő fotóit itt, a Dózsa Átmeneti Szállón mutattuk be. A Kocsis utcai Átmeneti Szálláson a hajléktalan Káplár Árpád „Manó” alkotó grafikáit állítottuk ki. Manó a Fehér közi Nappali Melegedő rendszeres látogatója, ahol munkatársaink biztatják őt az alkotásra, és kiállítási lehetőséget teremtenek számára. Több intézményünkben zajlik művészetterápia, filmklubokat, kézműves csoportfoglalkozásokat tartunk. A kifejezetten pszichiátriai betegséggel küzdő embereket befogadó szállásunkon pályázati forrásból meseterápiás csoport, mesekör is működik – sorolja Vida Judith.
A programok nem csak minőségi időtöltést jelentenek a lakóknak, a segítő munka részét is képezik, hiszen könnyebben kifejezhetik érzéseiket alkotásaikon keresztül és megnyílhatnak egy-egy kézműves foglalkozáson a közös munka során.
Egy jól megválasztott film vagy mese segíthet emlékeik felidézésében, közelebb viheti őket saját érzéseikhez, válaszokat adhat a bennük kavargó kérdésekre, emellett oldhatja traumáikat is.
Rendszeresen szerveznek kirándulásokat, nemrég a Szabolcs utcai Átmeneti Szállás idős, beteg lakóinak kis csoportja Esztergomba látogatott el, emellett részt vettek a Múzeumok Éjszakáján, illetve a Budapest100 rendezvényein. Bemutatták saját helytörténeti és társadalomtörténeti értékeiket, fotógyűjteményüket. Körbevezették a külsős érdeklődőket az építészetileg is egyedülálló 111 éves Népszállón, ahol kiállítási lehetőséget biztosítanak hajléktalan alkotóknak és saját munkatársainknak. Legutóbb a Padlás-galériában az érdeklődők Hanuta Éva Repülős Giziről készült portréit láthatták.
A nyitott kapus programok lehetőséget teremtenek a kapcsolódásra, olyan embereket is meg szólíthatnak, akik eddig csak kívülről látták az épületet, és kíváncsiak arra, mi történik a falak között. S ha már itt vannak, akkor a hajléktalan emberekről és mindennapjaikról is sokat megtudhatnak, ezáltal érzékenyebbé válhatnak a társadalmi problémák és a hajléktalan emberek sajátos gondjai iránt.
