Orbán Viktor már ezredszer fejti ki – a legutóbbi péntek reggeli rádiószózatában is elmondta –, hogy míg ő és a mögé (szerintünk janicsár fegyelemmel) fölsorakozott követői „békepártiak”, addig a „Nyugat” és a hazai „ellenzék” „háborúpárti”.
Ez a „-párti” zseniálisan aljas nyelvi lelemény. Ugyanis látszólag és felszínesen igazat mond, mégis kiválóan alkalmas az ellenfelek becsmérlésére, beskatulyázására. A „háborúpártiak” -pártisága egyébként kizárólag abban mutatkozik meg, hogy fegyverrel, lőszerrel, szakértelemmel segítik Ukrajnát a hazájukat megtámadó orosz „medve” elleni védekezésben.
Annyiban kétségtelenül igaza van Orbánnak, hogy ez a segítségnyújtás lényegesen meghosszabbítja a háború időtartamát. Ha Ukrajna nem kapna támogatást a „Nyugattól”, Putyin serege már régen eltörölte volna Ukrajnát a Föld színéről, s törvényi erőszakkal besorolta volna az ukránokat az oroszok közé, akármennyire éledezik is bennük az ukrán nemzeti tudat és az önállóságra való vágy.
S persze az is igaz, hogy ha Ukrajnát magára hagytuk volna, akkor kevesebben vesztették volna életüket a háborúban, s mérhetetlenül kevesebb anyagi és kulturális érték pusztult volna el a fegyvertűzben. S akkor már régóta béke lenne. Mármint fegyvernyugvás. És kikényszerített csend. Az elnyomottság és fenyegetettség félelme. Vagyis egy emberileg, morálisan, kulturálisan – az európai értékek szerint – elfogadhatatlan béke lenne.
Nem elhanyagolható szempont az sem, hogy ez egy nagyon veszélyes precedens lenne a jövőre nézve, miszerint egy kisebb vagy gyengébb ország fegyveres lerohanása végülis elfogadott cselekedet lehet. Hiszen lám: a világ tolerálja, tudomásul veszi. Nem örül ugyan neki, rosszallja is, de végül csak „lenyeli” ezt a békát.
Nézzünk egy analóg helyzetet a magyar múltból! Itt van például Gábor Áron, a Berecken gazdálkodó székely kisbirtokos, tüzér őrnagy, ágyúöntő esete. Aki a ’48-49-es magyar szabadságharc idején minden vagyonát pénzzé tette, s azt mind arra költötte, hogy Kézdivásárhelyen ágyúkat, golyókat tudjon önteni, puskaport gyártani, hogy ezzel támogassa a háborúban a mindenki szabadságát védő magyar honvédeket. Személyének, de még a hírnevének is meghatározó szerepe volt a szabadságharcban, ezért nem véletlen, hogy nemzetünk nagyjai között emlegetjük (és énekeljük).
Vitathatatlan persze, hogy ha nem támogatta volna fegyverekkel és lőszerrel a honvédséget, s nem tartott volna ágyúhasználati képzéseket székely ifjak számára, bizony hamarabb elbukott volna a magyar szabadságharc, hamarabb lett volna „béke”,
és kevesebben haltak volna meg a harcmezőn. Talán ő maga is túlélte volna, hiszen az ő életét is orosz ágyúgolyó oltotta ki 35 éves korában, a kökösi csatában.
Szomorú, hogy tragikusan ért véget az élete, Orbán „logikája” szerint mégis úgy kellene emlegetnünk, hogy „Gábor Áron, a háborúpárti”.
—
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.