nyugdíjasok;időskor;

- Az ünnepi hetek vége

Azok közé tartozom, akik évről évre egyre nehezebben viselik az ünnepi heteket. Azokat az egy-másfél hónapra nyúló időszakokat, amelyeket az úgynevezett nyugdíj prémium, a tizenharmadik havi havi nyugdíj, egyszóval a kegygazdálkodás útján juttatott, kisebb-nagyobb készpénz összegek generálnak.

Ezekben az időkben több százezer idősebb honfitársunk úgymond vásárlói-megrendelői szerepben mutatja magát. Ezt a pozíciót persze ne keverjük össze a minden hónap tizenkettedikét (a nyugdíjak átutalásának időpontját) követő néhány nap „akcióvadász körútjain” megmutatkozóval. Olyankor az idősek pusztán megpróbálkoznak az önmaguk minimális újratermeléséhez szükséges élelmiszerek két-három kilométeren belüli beszerzésével.

A vásárlói-megrendelői helyzet azonban a szabadság pillanata, ha minimálisan is, de a választás szabadságát adja/adhatja. Ennek eufórikus – szinte réveteg – megélése leglátványosabban a főváros és a nagyvárosok nyugdíjasainál mutatkozik meg. A kisebb települések ilyenkor inkább a különféle illegális zugárusok hitbizományai: a csodalámpákkal, a lábgombától a gégerákig mindent is gyógyító vitaminokkal ők helybe mennek.

Tolakodóan mutatja magát ilyenkor a sok „segítő”, „kísérő”, akik ilyenkor segítenek vásárolni az idős embereknek. Utcán vannak a vakok, akik látnak; a bénák, akik járnak - pusztán a „vásárlás szabadságának” lehetősége által gyógyítottan.

A figyelő ember számára a „segítő” alkalomszülte jelenlétét sok minden igazolja. Egy egyszerű példa: ha tényleg létező segítőkapcsolatról volna szó, akkor az a személy biztosan figyelmeztetné az idős embereket, hogy ne vásároljanak és viseljenek akciós, kínai nagy pomponos gyermeksapkát a ráncos, megtört arcukhoz.

Mint tudjuk, a pénz a hatalom fontos szimbóluma. Hogyan érezzem magam, amikor egy idős házaspárt látok úgy vásárolni, hogy a férfi számára a bevásárlókocsi valójában leginkább mankó és/vagy járókeret? Kisegítő „botként” azért ott van mellette a párja, akit agresszívan utasít a termékek levételére, egyben saját fizikai támogatására is. Aztán a pénztárnál megalázó módon ő próbál (fizikailag) fizetni, kellő teatralitással. Hiszen ő a „családfő”, „a ház ura”.

Aztán érdemes azt is megtudakolni a traumatológiai ellátásban dolgozóktól, hogy az „ünnepi hetek” felfokozott izgalmi állapota mennyire emeli meg a különféle otthoni és közterületi balesetek számát az idős, beteg emberek körében. (Van ilyen mutató, még ha nem szokás is közzétenni.)

Egyebekben ezek az emberek 30-40 évet végigdolgoztak, sokszor méltatlan, egészségkárosító körülmények között. Hogy időkorukban milyen örömeik, életcéljaik vannak, arról a Covid egészségállapot vizsgálatokból tudhatunk. Arra a kérdésre, hogy hatvan év felettiként miért oltatják be magukat, és hogy félnek-e a járvány halálos következményeitől, zömében azt válaszolták: kell az oltás, nem halhatok meg, mert támogatom a gyermekemet (gyermekeimet) és/vagy az unokákat. Nem tudnak megélni nélkülem.

Szoruljon össze a szívünk, akár így húsvét után is.

A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.