Első mellbevágó élményem
a Nyugati pályaudvaron volt, odabokszolt a szegycsontomra,
aztán ment tovább, jobban mondva
elrángatták, „ne fogjatok vissza, bazd meg!”,
vagyis ez a Keletinél volt,
„kapd össze magad, jönnek a többiek is!”,
nem kaptam, levegőt se, magamat se, „Géza…
látom a fejeden, hogy Géza vagy”,
megragadta a karom, „én megvédhetlek… látod?, hátul…”
Deák téri aluljáró, „most tárgyalják,
hogy mi legyen a sorsod”, rángatna, félre, össze,
december végi fátyolos koraeste,
hárman, „mennyből az angyal, eljött…”,
Blaha, szorosan körbevesznek, „adományt gyűjtünk…”,
a szívem felé markol,
nem is, a kabátom bal belső zsebében matat,
mosolyognak, „barmok közt fekszik, jászolban nyugszik…”,
„Hakuna Matata”, ordítja, és hozzám vág
egy zöld, kemény citromot, Déli pályaudvar, kerengő,
„védd magad, védd magad!”,
mindig tudtam, hogy citromdíjas leszek,
néni szedi fel a déligyümölcsöt, szatyrába teszi, tovatipeg,
a 7-esen ülök, tarkón csap, belefejelek
a kapaszkodóba, aztán... Mi az a piros csordogálás?
Vér.
„Kérlek, ne verjél össze”, állt elém katonásan kihúzva magát,
piszkos, sebhelyes arccal, hunyorogva.
A Krisztina körúti Postapalota
fogvacogtató árnyékában dekkoltunk.
„Látom, erős vagy…” (vastag fekete pufikabát rajtam,
alatta két-három pulóver), „nagy, erős…,
ha akarsz, nagyon meg tudsz verni…
De ha megkérlek, talán még se versz össze.”
Ezt még háromszor elismételte,
annyira ócska, tolakodó, szipogós szolgalelkűséggel,
hogy – szégyellem, de –,
kedvem támadt megverni.
A csillagszóró-árus (vastag pufikabát)
meggyújtotta a leghosszabb, extra szálat, lengette,
szálljanak a szikrák, rángassák oda
a csemeték az anyukákat.
Zsebembe nyúltam (jobb belső), fémpénz. Ötvenes.
(Akkoriban még tétel volt.)
„Nem szabadna itt lennem”, hunyta le a szemét,
miközben nadrágzsebébe, szemérme mellé
csúsztatta az érmét. „Ez nem az én helyem”,
lépett odébb bicegősen.
„Na-gyon-meg-le-szek-ver-ve”.
