Egyre durvább, még vadabb – a NER-es ámokfutásról és a kettős látásról Aradi Péterrel

A csend, amire vágytál az első regénye, de az első könyve is? Ugyanis a neve alatt találtam egy mesekönyvet és társszerzőkkel övezve egy a pálinka világáról szóló kiadványt is.

Csak névrokonságról van szó. Pedig nem nézne ki rosszul az életművemben, és a regényem szellemiségéhez is igen passzolna az Orbán, az oroszlán című gyerekkönyv vagy a szintén testhezálló pálinkatörténeti munka.

Valóban szép példája lenne a brandépítésnek. Ám az a gesztus sem akármi, hogy a regénye első kiadásának honoráriumát felajánlotta egykori gimnáziuma alapítványának. A budaörsi tanintézet a pedagógustiltakozásokban az egyik legaktívabb iskola. Miért döntött így, és hogyan fogadták az adományát?

Azt gondoltam, hogy mivel a könyv hangvétele elég politikus, ezt a valójában nem túlzottan nagy összeget aktivizmusba forgatom vissza, hiszen a tanárok mozgalmával mélyen együtt tudok érezni – az oktatás a jövőnk záloga. Én is látom azt a tendenciát, hogy az emberek elbutítása hosszú távon mennyire kifizetődő a politikai elitnek, és jó lenne ezzel szemben fellépni. A tanítás révén kiművelt, öntudatos polgár meg tudja fogalmazni a problémáit, és fel tudja emelni a szavát, ha őt bizonyos helyzetekben hátrányba szeretnék hozni.
A gimnázium örült a felajánlásnak, és az iskola épületének felújítására szánják.

A novemberi megjelenést követően már idén év elején újra kellett nyomni a könyvét. Mit gondol, minek köszönheti a népszerűségét?

A magyar könyvpiacon azért egy sikerkönyv esetén sem kell őrült nagy számokra gondolni, de tény, hogy jól fogy. Viszonylag erős dolgokat fogalmaz meg, és ez rezonál az emberekben, így terjed a híre. Sokan sokféleképpen tudnak kapcsolódni hozzá. Valaki a családtörténeti részt emeli ki, van, akit a politikussága izgat, többen a felháborodottságuknak adtak hangot a fiatalság ábrázolt életvitele kapcsán. Mindig mindenkit arra biztatok, írjon nekem nyugodtan, a Face­boo­kon, chaten is örülök a visszajelzéseknek.

Ha már a visszajelzések! Amikor Kötter Tamás első kötetei megjelentek, bemutatva a multivállalatoknál robotoló középvezetői réteg nihilizmusát, a könyvbemutatók és az eladási statisztikák is azt bizonyították, hogy éppen az ábrázolt réteg vette nagy számban és olvasta örömmel – „önmagát”. A csend, amire vágytál szereplői a NER-korszak nyertesei, működtetői. Milyen reakciók érkeztek erről az oldalról?

Egyelőre a NER médiája még nem találta meg a könyvet. S bár hangsúlyozottan nem szeretnék céltábla lenni, azt azért nem bánnám, ha onnan is kapnék visszajelzéseket, legyen akár negatív, lehúzós. A Meseország mindenkié című antológia sikerén is sokat lendített a ledarálás… De félretéve a tréfát, szívesen beszélgetek, vitatkozok bárkivel, s ha eljut hozzájuk, akkor én hálásan fogadom az ő kritikájukat is.

Ahogy említette, a regény népszerűségéhez nyilvánvalóan hozzájárul a NER-korszakról való beszéd. 2018-ban járunk, a 27 éves Dénes, a főhős-elbeszélő egy kormánypropaganda-ügynökségen dolgozik, egyike azoknak, akik a NER propagandanyelvezetét gyártják, amit viszont ő személy szerint messze elutasít, kritikusan szemlél, nettó hazugságként értékel. Mit gondol, meddig fenntartható ez a kognitív disszonancia, kettős látás a valóságban?

Ahogy látom, a végtelenségig. Ha csak az ukrán háború kommunikációját nézzük, érthetetlen, hogy egy 56-ra büszke nemzet hogyan tud mégis oroszbaráttá lenni. Úgy tűnik, az agy zseniális önvédelmi mechanizmussal bír, egy ember bármit el tud hitetni saját magával, egyben annak az ellenkezőjét is.

Ezek szerint nem nevezhetjük sikertelennek a propaganda nyelvezetét.

Egyáltalán nem. Visszatérve a fentebbiekhez: a tanárok és az oktatás ügyét ezért is tartom különösen fontosnak. Míg a politikai felek előszeretettel vitatkoznak azon, mennyire elhülyült a politikai párbeszéd, mégis az a benyomás alakul ki, mindegyik oldalnak nagyon is érdekében áll ez a mélyrepülés. Ha viszont az oktatás jobban teljesít, és az emberek rájönnek a nyelvhasználat működésére, annak visszásságaira, akkor ezzel – a propagandával – szembefordulhatnak. Persze ennek épp az ellenkezője a hatalom célja.

Azzal a gondolattal nem játszott el a regénye megírása közben, hogy orwelliánus módon a NER-nyelvet nem idézettségében használja fel, hanem alapkövének teszi meg, ezen a nyelven írja meg a könyvet?

Rengeteg verzió megfordult a fejemben. Volt, amelyikben a munkahelyi beszélgetések NER-esebbek lettek volna, vagy a szűk baráti kör a Mechanikus narancs szerinti sajátos, drogos kultúra nyelvén szólal meg. Ám végül másként döntöttem, és úgy érzem, ez a szöveg előnyére vált, így lett kerek egész.

Etikával foglalkozó filozófusok állítják, a morál a háborúk idején felfüggesztődik. Mivel több mint egy évtizede háborús nyelvezet tartja állandó készültségben a társadalmat, ebből következik, hogy gyakorlatilag az erkölcsi elveinknek is befellegzett?

Azt hiszem, sőt biztos vagyok benne, a nyelvezet és a morál lépésről lépésre leépítése tudatosan zajlik. Egyre durvábbak a szavak – és így egyre hergeltebbek az emberek. A folyamat közben pedig a morális kérdéseken való gondolkodás egyre relatívabbá válik. Felfüggeszteni nem tudják az emberi értelemkeresést, de az úgynevezett morális iránytűt bizony elbillenthetik a helyéről. A morál torzulásával pedig csak még durvább és vadabb lesz a nyelvezet is.

A könyvem szereplői látják, érzik, tudják ezt, miközben épp ő maguk állítják elő ezt a nyelvezetet. Ám minél szélsőségesebb dolgokat állítanak elő, minél inkább cinkosai a NER-propagandának, annál nagyobb bennük a frusztráltság. Olyan frusztráltak lesznek, hogy elkerülhetetlen a pusztítás, az önpusztítás. Másképp fogalmazva: a karakterek minél szélsőségesebb propagandát állítanak elő, annál szélsőségesebb módon vezekelnek.

A cinkosság kapcsán álljunk meg egy pillanatra! A regény felveti a párhuzamot a Kádár-rendszert követő mindenki magamosdatása – „én valójában belülről bomlasztottam” – és a NER jövőbeli bukása utáni vélhető szabadkozás között. Van alternatívája az egyéni alkuknak, cinkosságnak?

Azt hiszem, lelhető kiút, csak nagyon-nagyon munkás, és engem jócskán feldühít, hogy az emberek ezt a munkát nem akarják elvégezni. Az egyik oldal elfogadja a készen kapott sallangokat, a rossz sorsa miatt az ukránokat, Sorosékat stb. hibáztathatja, a másik oldal meg csak tétován ténfereg. Rám nagy hatással volt egy Jankovics Marcell-lel készített interjú, amelyben azt mondta, hogy sok barátja disszidált az országból, ő viszont eldöntötte: itthon lesz boldog. Arról beszélt, hogy nem volt könnyű dolga, és a boldogságot többnyire a magánéletben találta meg. Dönteni kell, ennél okosabbat én sem tudok.

Mi az, amit a NER haszonélvező fiataljai mégis hiányolnak, amit hazugságként élnek meg? Mitől dühösek?

Nem vakok, nem süketek. Ők is látják maguk körül a sok tönkretett életet. Több nyelvet beszélnek, olvasnak, sűrűn járnak külföldön, tisztában vannak vele, működhetnének jobban is a dolgok. Amikor felvetődött az orosz–ukrán háború kapcsán, hogy az EU államai ne engedjék be az orosz turistákat, nagyon nem tartottam jó ötletnek, hiszen azzal, hogy más kultúráktól, tapasztalási lehetőségektől elvágnák az oroszokat, végképp bezárnák Oroszországot. Szélsőséges példa, de mekkora cinizmus már, hogy a Svájcban tanult Kim Dzsongun hazatérve folytatja a gyilkos rezsimet, miközben tisztában van azzal, hogyan élhetnének náluk is az emberek. Visszatérve a hőseimhez: ők megtapasztalják a sokféleséget, de még hiányzik belőlük a döntés a boldogság eléréséhez, hogy miként akarnak küzdeni érte.

A döntés vagy a könyvbeli döntésképtelenség vezethetnek az alkohol, a drogok, a bűntettek vagy éppen a lázadás-ellenállás irányába is. Mi befolyásolhatja a választást? Van választás?

A rezsimnek az a célja, hogy a politikai aktivizmust kiölje az emberekből, hogy a beletörődést lássák az egyetlen lehetséges megoldásként. Ugyanakkor a tüntetések kapcsán sem vagyok optimista, mindenki hiányérzettel tér haza többnyire – hiszen valójában nem történt semmi. A hatalom ezt is igen ügyesen kontrollálja, alkalmazva a jól bevált leszalámizás technikáját. Noha az elmúlt 12 évben szinte mindenki bütykére ráléptek, mégsem egységesült a társadalom. Sőt! A szolidaritás szintén hiánycikk – sokan töprengtek már rajta: ez a hiány a nemzetkarakterisztikánk része, vagy a történelmi folyamatok magyarázzák.

Ami nem hiányzik viszont, az a kábszerezés. A budapesti éjszakai élet és a drogosok világa igen hitelesnek tűnik a regényben. Honnan az inspiráció?

Újságírónak is azért mentem el, hogy emberi történeteket halljak, és jó sokat sikerült begyűjtenem. Bár nem kevés saját tapasztalatom is van az éjszakai mulatozások kapcsán, a könyv megírásakor, a karakterek megalkotásakor ezeket igyekeztem a legtávolabb tartani magamtól.

+1 kérdés
Viszont a főhős futásmániája gyaníthatóan nem áll messze öntől.

Tizenegy-tizenkét éves korom óta a futás szervezi a mindennapjaimat, igen, mondhatni jelentős szerepet játszik az életemben. Olyannyira, hogy ezt a függőséget addiktológussal kell kezeltetnem. A pszichológusom a mai napig felemlegeti az első találkozásunkat, ahol az derült ki: ha nincs futás, akkor nincs semmi sem.
A könyv nem mellesleg sokat köszönhet a futásnak. A futás ugyanis nagyon jó meditációs gyakorlat, egyben agytorna – jó gondolatok születnek menet közben. Ahogy Murakami Haruki Miről beszélek, amikor futásról beszélek? című könyvében leírja, vannak futók, akik vissza tudnak emlékezni azokra a gondolatfelhőcskékre, amik a testgyakorlás közben felötlenek bennük. Én is ilyen vagyok.