Kell ez?

Fontos eszköze a demokratikus működésnek az ország­gyűlés. Úgy általában. Konkrétan azonban már kevésbé. Persze a magyar országgyűlésről beszélek, amelyet a hatalom gyakorlóinak – a végrehajtó hatalomról beszélek – sikerült teljesen lezülleszteni.

Látszólag minden a helyén van, de valójában semmi nincs. A Fideszt, mint kiderült, semmi más nem érdekli, mint hogy akadálytalanul haladjon a maga kitervelt útján. Ez az út pedig kizárólag arról szól, hogy a látszatok megőrzése, fenntartása mellett ténylegesen semmi olyan ne történjen, ami nincs ínyére a többségnek. A törvények megvitatása és elfogadása – mint erről már oly sokszor írtunk – egy rossz színházi előadásra emlékeztet, egy szomorújátékra; nem erről álmodoztunk a rendszerváltás idején (és akkor még nem szóltunk az állami szintre emelt korrupcióról).

Az újságírásban is előfordul, hogy egy-egy interjúnál nem a válaszok, inkább a kérdések a fontosak. Hajdanán így volt ez a T. Házban is. A Fidesznek, pontosabban Orbánnak azonban – hisz alapvetően a miniszterelnökről szól ez a műfaj, akinek időnként kötelező válaszolnia a képviselők kérdéseire – sikerült új műfajt teremtenie, bevezette a megalázások óráját. Már ha az ellenzék kérdez. Minden megszólalása arról szól, miként lehet a kérdezőt a földbe döngölni, megszégyeníteni, és a kérdés elől könnyedén elhajolni.

Szánalmas játszma ez, megkockáztatom azt is: felesleges. Felesleges, mert semmi sem sül ki belőle, a kérdés valójában elsikkad, és az egész jelenetsor a kormányfő kamaradarabjává változik. Amelyen a saját közönsége hűségesen nevet, tapsol, Semjén odaadóan bámul, miközben az ellenzéki politikusok csak főnek a saját levükben. Így, ebben a formában teljesen értelmetlenné, mi több, kontraproduktívvá válnak a kérdések, bárki is válaszol azokra. Merthogy a kormánypárt soraiban ülő aktuális válaszadók igyekeznek hasonulni főnökükhöz; gúnyolódnak, fölényeskednek, mert nekik ez így jó.

És nekünk? Nekünk szükségünk van erre?