A mostani francia nyugdíjkorhatár-emelés kapcsán több cikk is jelent meg a hazai sajtóban is, amelyek egy kivétellel (Farkas András) az emelést ellenzők pártját fogták. Például Palotás János tollából a Nem április tréfa: a nyugdíjkorhatár csökkenthető (Szép Szó, 2023. 04. 01.) Elismerve a cikk részigazságait, a köznapi értelemben vett korhatárcsökkentés ellen érvelek, helyette a rugalmas korhatár bevezetését javaslom, más reformokkal együtt.
Először néhány szót a francia nyugdíjreformról. A francia nyugdíjrendszerben történeti okokból két korhatár is van. Az „alsó” korhatár (amely a jelenlegi 62-ről emelkedik 2030-ra 64 évre) esetén a nyugdíjba vonulóknál figyelembe veszik a relatív keresetekkel súlyozott biztosítási idő hosszát, és az előírt értéknél rövidebb idő esetén negyedévenként 1,25 százalékkal csökkentik a nyugdíjat. A „felső” korhatár 67 év, amelynek elérésekor már nem vizsgálják a szolgálati idő hosszát. Meglepő, hogy az általam elérhető adatok szerint a tavaly nyugdíjba vonulók átlagos életkora a „minimális” 62 év alatt volt. A francia társadalom már ma a GDP 14 százalékát költi nyugdíjakra, és ez szigorítás nélkül hosszú távon fenntarthatatlan. Franciaországban csak 35 óra a heti munkaidő; és a fizetett szabadság hossza, valamint a munkaszüneti napok száma is kimagasló.
Palotásnak igaza van abban, hogy nem érdemes a heti munkaidőt úgy csökkenteni, ha emiatt a korhatárt növelni kell. Abban is igaza van, hogy az utóbbi két évtizedben Magyarországon jelentősen csökkent a nyugdíjasok száma, és hozzátehetnénk, hogy a GDP-arányos nyugdíjkiadások is estek: 11-ről 9 százalékra. Ehhez hozzá kell tennünk, hogy 2013 és 2022 között sokkal gyorsabban emelkedett a korhatár (62-ről 65 évre), mint a születéskor várható élettartam (73 év körül stagnált). Abban is igazat adok Palotásnak, hogy szemben a francia helyzettel, a rossz hazai egészségügyi állapot súlyosan akadályozza, hogy a dolgozók 65 évig teljes munkaidőben dolgozzanak.
Bírálatomat egy aprósággal kezdem: Palotás „a megnövekedett átlagos életkorra alapozó nyugdíjkorhatár emeléséről” beszél, holott a várható élettartamra gondol. Sokkal súlyosabb tévedés, hogy Palotás a magyar nyugdíjrendszer jelenlegi kegyelmi időszakát kivetíti a jövőre. Az erőszakos korhatáremelés és a várható élettartam stagnálása mellett most a meredeken csökkenő létszámú évjáratok mennek nyugdíjba, de ez a tendencia hamarosan megfordul.
A következő tévedés: Palotás elsiklik afölött, hogy Magyarországon a korhatár 2012 óta merev, főszabály szerint az általános korhatár (2022 óta 65 év) elérése előtt nem lehet nyugdíjba menni. A rokkantsági nyugdíjrendszert is annyira megcsonkították, hogy még az Alkotmánybíróság is felszólalt a csonkítás ellen. Ugyanakkor „családvédelmi okokból” a Nők40 keretében 2011 óta minden nő korhatár alatt is – csökkentés nélküli nyugdíjjal – nyugdíjba mehet, ha jogviszonya elérte a 40 évet. (Hogy ez mennyire méltánytalan, ahhoz érdemes összehasonlítani egy 60 évesen 40 éves jogviszonnyal gyermektelenül visszavonuló nőt egy háromgyermekes anyával, akinek 64 évesen is csak 39 éves jogviszonya gyűlt össze, és ki kell várnia a 65 évet.)
Ha majd egy felelős kormány egyszer megreformálja a magyar nyugdíjrendszert, akkor vissza kell hoznia a rugalmas korhatárt, ahol akár 3 évvel az általános korhatár elérése előtt is nyugdíjba lehet vonulni, minden előre hozott évért vállalva az 5–6 százalékos járadékcsökkentést. Ezt az elképzelést – amelyet egyébként rajtam kívül minden szakértő elutasít – azonban költségvetési és méltányossági okokból csak több év alatt lehetne bevezetni, például évente félévvel csökkentve a minimális korhatárt: 64 (2025), 63 (2027), 62 (2029). Valószínűleg egy ilyen rendszerben még jobban kidomborodna a Nők40 méltánytalansága, ezért a jelenleginél is erősebb lenne a kényszer: párhuzamosan be kell vezetni a Nők41-et, Nők42-t és Nők43-at. További megszorítás lehetne, hogy átmenetileg az előrehozott nyugdíj csak eléggé hosszú szolgálati idő mellett járjon: 35, majd 30, végül 25 év esetén. Természetesen az egészségügyi ellátás megjavításával párhuzamosan rendbe kellene tenni a rokkantellátást is.
Itt kell megemlíteni a sokáig elhanyagolt élettartamrést: a nagyobb és a kisebb életpálya-keresetűek várható élettartamának a különbségét; ez Magyarországon nyugdíjnegyedekre szorítkozva akár 4 év is lehet. A legtöbb nyugdíjrendszer eltekint ettől a különbségtől, a korhatárt és az életjáradékot úgy számítja ki, mintha nem lenne ez a rés. Persze, nem lehet minden életpálya-kereset osztályra külön szabályokat alkotni, de óvatosabbnak kellene lennünk a biztosításmatematikai számításokkal.
A rugalmas korhatár bevezetéséhez azonban további intézkedésekre is szükség lesz. Mindenekelőtt meg kellene szüntetni azt a rendellenességet, hogy az első 20 szolgálati év után 53, a második 20 év után csak 27 százalék keresethelyettesítés jár. (Ehhez ki kellene egyenesíteni a járadék és a szolgálati idő közti kapcsolatot megteremtő szolgálati időskálát, hogy megszűnjön az éves kulcsok teljesen összekuszált sora – 3,3; 2; 1; 1,5; majd 2 százalékos káosza –, és minden év egységesen 2 százalékot hozna.) Mivel a rövidebb szolgálati idővel nyugdíjba vonulók általában kisebb életpálya-keresetűek, ezért a skála kiegyenesítéséért cserébe a majdnem keresetarányos nyugdíjformulát degresszívebbé kellene tenni; de előtte a degressziós sávhatárok reálértékét meg kellene védeni az infláció csapásaitól. (Jelenleg a nyugdíjszámítás alapjául szolgáló valorizált életpálya-keresetnek a degressziós sávokba eső része csak 90, majd 80 százalékban számít be.) A mára túlzottan lecsökkentett szocho (valójában munkáltatói járulék)kulcsot is meg kellene emelni, még ha ez kedvezőtlenül hatna a munkahelyteremtésre és a most éppen süllyedő nettó reálkeresetre. És akkor még nem szóltam az indexálásról és a valorizálásról, de ez csak egy hozzászólás.
Talán sikerült érzékeltetnem az olvasóval, hogy a korhatár-kérdés sokkal bonyolultabb, mint ahogy Palotás János azt sejtetni engedte.
