Nincs nálam az irodalmi bölcsek köve (ki plagizálta el? – kérdezhetné a posztmodern emlőkön nevelkedett olvasó)
Tizennyolc éves korom, azaz 1990 óta mindent elolvasok, ami Nádas Pétertől megjelenik, s természetesen olvastam „visszamenőleg” a korábban megjelent műveit is, élő klasszikusnak tartom, saját, külön bejáratú magyar Nobel-díjas írómnak, bármennyire nem érdekelnek az irodalmi díjak (pontosabban csak olyankor érdekelnek, ha – szerintem – érdemtelenek kapják, de ez most nem tartozik ide).
Mi újat lehet még Nádasról mondani?
Ez jó kérdés, de az a kérdés még jobb, hogy vajon kell-e. Kell-e valami újat mondani arról az íróról, aki a szemünk láttára vált a magyar- és a világirodalom kimagasló nagyságú klasszisává?
Nem vagyok irodalomtörténész, én „csak” egy olvasó vagyok, úgyhogy ha irodalomtudományi munkát szeretnének róla, akkor örömmel ajánlom Bazsányi Sándortól a Nádas Péter – A Bibliától a Világló részletekig, 1962-2017 című művet, nagyszerű munka! Én bezzeg olvastam. A bezzeget azért hangsúlyozom, mert a Károlyi Csaba által az író 80. életéve alkalmából Nádassal készített, egészen kiváló interjúkötetből az rémlik, mintha Nádas nem olvasta volna Bazsányi könyvét. De lehet, hogy rosszul emlékszem. Mindenesetre azon meglehetősen csodálkoznék, ha Nádas tényleg nem olvasta volna Bazsányi művét (de miért is kételkednék a szavahihetőségében?), mert Nádast szenvedélyesen érdekli az az én, az a személyiség, amelynek bőrébe bújva éli az életét. Mármint abban az értelemben érdekli, hogy általános megállapításokat vonhasson le belőle az emberre, mint olyanra nézve. Néha az az érzésem, mintha mikroszkóppal és távcsővel is figyelné magát: úgy vizsgálgatja azt az ént, amelyet saját magával azonosít, mint egy élőlényt, amely irodalmi szempontból érdekes témának látszik. Erről tanúskodik több könyve, leginkább a Világló részletek, s persze a Saját halál, amely ennek az énnek egy másik dimenzióját igyekszik feltérképezni.
Ha már Bazsányi révén A Biblia című Nádas-szöveg szóba került, bevallom (elvégre ez mégis egy vallomás-sorozat), hogy én Nádastól sem A Bibliát, sem az Egy családregény vége című regényt nem szeretem. Nem is az a jó szó, hogy nem szeretem, helyesebb azt írni: idegenkedem attól a hangtól, stílustól, modortól, amit használ. Mészöly Miklós hatását érzem bennük – akivel kapcsolatban viszont muszáj bevallanom: amennyire rajongok Nádasért, olyannyira idegenkedem Mészöly műveitől. Sokszor nekifutottam, de minden alkalommal beletört a bicskám. A szikársága, a tömörsége, az egyszerűsítésre való törekvése számomra modoros, kimódolt, csinált, művi.
Még szerencse, hogy az Emlékiratok könyve (egyik legkedvesebb Nádas-könyvem) szakítást mutat Mészöllyel (feltéve persze, ha megállja helyét az a megérzésem, hogy az említett korai műveken erős Mészöly-hatás érződik). Tizennyolc éves voltam, amikor az Emlékiratok könyvét olvastam, ez volt az első Nádas-mű az életemben, s azóta elolvastam még háromszor, mert imádom azt a lüktetést, áradást, hullámzást, amit a szövegfolyam ritmusa és ringása kelt. Nem vagyok Nádas személyes ismerőse, néhány e-mailt váltottam vele mindössze, s négyszer-ötször találkoztam vele kizárólag dedikálási céllal, de az a 2007-es e-mailje megragadt bennem, amelyben elárulta: az Emlékiratok könyvét nehezen fejezte be, mert már émelygett a saját hosszú mondataitól.
Akkor ez nem jutott eszembe, de éppen ide illik: hát persze, a tengeribetegség okozta émelygés volt ez a „Nádas-tengeren” – csakhogy én ezt az „émelygést” mégis mennyire szeretem! Hasonlít (mármint ebben és csak ebben) Krúdyhoz: az Emlékiratokból olykor elegendő három-négy oldalt elolvasni, hogy az ember irodalmi étvágya kielégüljön, s éppen így van ez Krúdy aszú-mondataival is, azokból is elegendő néhány gyógysor, s máris jobban érzi magát az ember.
A másik kedvenc könyvem Nádastól a Párhuzamos történetek, amely egészen döbbenetes remekmű (egy újságíró kollégám „perverz regénynek” nevezte, ami igen jó bon mot, de nem igaz). Ezt azért szeretem annyira, mert úgy húsz évvel ezelőtt kitaláltam egy novellát (persze, nem lett belőle semmi), amelynek a szereplőit éppen olyan láthatatlan, vagy talán nem is létező szálak fűzték volna össze a „mélyben”, amilyen láthatatlan, vagy talán nem is létező szálak a Párhuzamos történetek figuráit „összefűzik”. A szót azért tettem idézőjelbe, mert a Párhuzamos történetekben egyes jelenségeket, történeteket, szereplőket csak az olvasói tudatunk kapcsol egymással össze – de milyenek ezek az alakzatok, amelyek ezen „összekapcsolódások” révén keletkeznek? Semmiképpen sem olyanok, mint amelyek az író tudatában képződtek meg! Éppen ez ennek a regénynek a titka: egy hagyományos szerkezetű (mondjuk úgy: világos és egyszerű) regény olvasásakor mind az író, mind az olvasó hasonló következtetésekre juthat, a Párhuzamos történetek azonban ennek az esélyét sem adja meg.
S oly sok formai váltás után itt van a Rémtörténetek, amely új szakaszhatár – és Nádas most 80. Mik születnek még a következő negyven évben…?
