gyász;kirekesztés;részvétnyilvánítás;traumák;

Gábor György: Akik a halálukban sem egyenlőek

Szabad ésszel.

Sigmund Freud a Gyász és melankólia című tanulmányában pontosan tárja fel a gyász személyes és kollektív tudatát: „A gyász rendszerint valamely szeretett személy, vagy a helyébe lépő absztrakció – haza, szabadság, eszmény stb. – elvesztésére adott reakció.” Freud helyesen érzékelte, hogy a tudat cenzúrája (Zensur), illetve az elfojtás (Verdrängung) az individuális, személyes lelki zavarok és traumák tudattalan mechanizmusait indítják be.

A XX. századi totalitárius rendszerek nyomán tisztában vagyunk már azzal is, hogy milyen történelmi és társadalmi traumákhoz vezet – legtöbbször éppen a veszteség, a gyász okán – a kollektív tudattalan cenzúrája és elfojtása, amit a diktatórikus rezsimek előszeretettel alkalmaztak. Ennek a tragikus, a személyes és kollektív pszichében máig ható pusztító valóságnak az irodalmi tükrét nyújtja például Orwell az Állatfarm című művében, ahol a kiépülő diktatúra nélkülözhetetlen és szükséges technikájaként mutatja be az író a fenti folyamatot, vagy a Nobel-díjas Szvetlana Alekszijevics Csernobili ima című munkájában, ahol a halál és a gyász cenzúrájának kiépült és rutinszerűen működtetett diktatórikus praxisa keretezi a förtelmes történetet.

Nincs még három hete, hogy meghalt Ragályi Elemér, a számtalan hazai és nemzetközi díjat nyert világhírű operatőr, megannyi ikonikus magyar, valamint Oscar- és Emmy-díjas nemzetközi produkció alkotója. Jóllehet a gyász a magyar és a nemzetközi filmművészet, a magyar és az egyetemes kultúra gyásza, ám a magyar miniszterelnök és a kulturális kormányzat ez ideig néma maradt.

De miért is szólalt volna meg, elvégre hasonlóképp hallgatott – mások mellett – Heller Ágnes, Jancsó Miklós, Konrád György, Makk Károly vagy Kornai János halálakor, igaz, ugyanez az állami vezetés annál egyértelműbben fejezte ki gyászát például Jankovics Marcell, Makovecz Imre, Kerényi Imre vagy Szentmihályi Szabó Péter elhunyta alkalmával.

Félreértés ne essék: a fenti neveket nem e sorok írója állítja egymással szembe, hanem a politikai és kulturális hatalom műveli ezt.

Ők differenciálnak, ők azok, akik saját kedvükre és politikai ízlésüknek megfelelően tesznek különbséget magyar tudósok és művészek között. S immár nem csupán az életükben, emezeket a legkülönbözőbb támogatásokban, főúri kegyekben és javadalmakban részesítve, klienseknek kijáró kényeztetésekkel jutalmazva őket, amazokat elhallgatással, inkriminációval, a rendszer engedelmes pribékjeitől elvárt karaktergyilkolással sújtva, hanem még a halálukban is különbséget téve közöttük: a nemzet panteonjába egyiküket befogadva, másikukat kiutasítva onnan, mert még a halálukban sem válhatnak egyenlőkké. Azokká, amik: magyar alkotók.

A legtöbb esetben persze ilyenkor nem a hozzátartozókban fogalmazódik meg az igény az állami vezetés kondoleálására (akadnak, akik egyenesen visszautasítják ezt), hanem a sokat hangoztatott nemzetnek lenne szüksége a részvétnyilvánításra. Hiszen a nemzetnek, lehetőség szerint a nemzet minden egyes tagjának kellene tisztában lennie a közös, a mindannyiunkat ért veszteséggel: nem az elhunyt politikai nézeteivel vagy vélekedéseivel, mindez legtöbbjük esetében személyes, efemer és indifferens, hanem azzal a tudományos vagy művészeti értékegyüttessel, amely időtlen, s amely évtizedek múlva is megőrzi alkotójának emlékezetét – egyikét inkább, másikét kevésbé, ám ebben kizárólag a jövő bölcs szelekciója illetékes dönteni, s legkevésbé a jelen politikailag elfogult, dilettáns, saját „tudományos” és „művészeti” értékrendjét kizárólag a legönösebb érdekeihez igazító hatalom.

Normális esetben nem a hatalom dolga tudományos és művészeti értékek között matatni és azok minőségéről megfellebbezhetetlen döntéseket hozni. A hatalomnak, kiváltképp, ha úton-útfélen nemzetinek és keresztényinek reklámozza önmagát, egyetlen kötelessége van: fejet hajtani és a nemzet háláját kifejezésre juttatni mindazok munkássága és életműve előtt, akik páratlan tevékenységükkel, tehetségükkel és felkészültségükkel növelték az ország jó hírét, s akik olyan értékekkel ajándékozták meg hazájukat és a civilizált világot, amelyekhez foghatókkal a regnáló hatalom nagyvonalú juttatásait élvező politikusok és kegyeltjeik aligha lesznek képesek.

A jelenlegi magyar politikai hatalom – az eddig ismert totalitárius rendszerekhez hasonlóan – nem csupán az emlékezetet igyekszik kisajátítani, a múltat önmaga jelenéhez igazítani és pszeudotudományos klientúrájával azt átírni, hanem a jelent és a jövőt is a maga politikai üdvrendjéhez törekszik igazítani.

 A múlt politikai felhasználása, rendszeres abuzálása és kíméletlen megbecstelenítése mellett az ország vezetői és propagandistái a jövőt is a jelen politikai felhasználhatóságához kívánják fazonírozni. A nemzet jövőbeni kulturális és tudományos örökségét – a múlthoz hasonlóan – a jelen politikai hátsóudvaraiban farigcsálják mindenható, omnipotens, önmagukra időn és téren kívüli entitásokként tekintő pártbizalmik, egyszerre kanonizálva saját képzelt múltjukat, valamint vélt és remélt leendő jövőjüket. Szelektált múltképükből mindabban, amit jónak és hasznosnak ítélnek, önmaguk agyonhamisított előképét, saját hatalmuk tipológiai mintázatát találják meg. Fényességes és üdvhozó jelenük dicsőséges triumfálását pedig a jelenből kivetített és agyonmanipulált, „előre realizálódott” jövőképükben igyekeznek láttatni.

Manapság gyakran esik szó a hatalmi igényeket kifejező célirányos állami nagyberuházásokról, amelyek a kvázi-régészettől a közpénzeken kitartott kvázi-történettudományi kozmetikaszalonokon át a központilag dotált filmgyártásig a múltnak a jelen igényeihez és elvárásaihoz igazodó átszabását hajtják végre. Mindeközben afféle mindennapi terepgyakorlatnak számít az – egyfelől – példázatként szolgáló, hatalmilag manifesztált és államilag kivitelezett, sokszor bizáncias küllemet öltő nemzeti gyász, illetve – másfelől – a hatalmilag elhallgatott és államilag elfojtott csöndes megemlékezés, amelyek a hatalom szándéka szerint az eszmeileg és ideológiailag kolonializált jövőképbe engednek bepillantást.

Az elhallgatás csendjét központilag célul tűző, s a szándékos felejtés üzenetét hordozó gyásznak persze voltak történelmi előzményei. Elég, ha a rómaiak damnatio memoriae (emlékezetből való törlés) intézményére gondolunk, amikor egy-egy elhunyt személy nevét és emlékezetét – olykor a megelőző császárét – oly módon próbálták semmissé tenni és kiiktatni, hogy a halott szobrait ledöntötték, a nevét minden nyilvántartásból kitörölték, s a kőbe vésett feliratokról eltüntették. De ugyanebbe a sorba illeszkedett a sztálini diktatúra történelmet és jelent uralni és átalakító szándékozó gyakorlata, amikor az utólagosan diszkreditálónak minősített fényképekről buzgólkodtak kiretusálni az idővel ellenségessé vált elvtársakat, Trockijt, Zinovjevet, majd később az egész kivégzett bolsevik vezérkart.

A gyász politikai átértelmezését és felülírását a regnáló „nemzeti-keresztény” rezsim nyelvi-retorikai elemekkel is kiegészíti, sok esetben mindjárt a halál beálltát követően. A propagandisták feladata ilyenkor az, hogy az életművet relativizálva posztumusz kioktatásokkal és szidalmazásokkal, vagyis végső soron a nemzetből történő kipurgálás eltökélt szándékával igazolják a hatalom némaságát.

Orbán Viktornak – ahogy mindenki másnak ebben az országban – persze lehet privát ízlése, önálló erkölcsi ítélőképessége, saját esztétikai állásfoglalása, személyes emberi-baráti kötődése, ez magától értetődő.

Ám a miniszterelnök a saját nemzetével mit sem törődő despota, ha pitiáner módon és beteges nárcizmustól hajtva nem vesz tudomást a politikán túli világról, s nem érdemesíti gyászra mindazokat, akik maradandót alkottak ugyan, de minden művészeti vagy tudományos eredményüket annullálja, ha az ország miniszterelnökét valaha is kritikával illették, s politikai nézeteit vagy cselekedeteit elutasították.

Az mindenesetre megnyugvásra ad okot, hogy a politikusokat akár szabad és tisztességes módon, akár erős befolyásoltság alatt, akár csalással választják is meg, előbb-utóbb mindegyikre a végső búcsú vár. Szemben a tudomány és a művészet valós értékeivel és eredményeivel, amelyeknek a sorsáról nem a politika által agyonmanipulált szavazók döntenek, s amelyeket semmiféle választási bukás nem fenyeget.

A művész és a tudós nagy dicsőségére!