Ha megkérdeznek, hát persze, elmotyogom, hogy nem kedvelem igazán a kapitalizmust. Ha baloldaliak kérdeznek, elmondom, én bizony ellene vagyok. Csak az a baj, hogy lassan elfelejtem, mi is a bajom vele. Élek benne, megélek, és a kormány működése annyit idegesít, hogy már valamiféle tisztes kapitalizmust álmodom a helyére. De most feltámadtak a régi antikapitalista indulatok. És furcsa módon nem a háború, az infláció, az egyenlőtlenség, hanem egy valóságshow hatására. Pedig azok többségének semmi közük a valósághoz. Mesterséges, vagy éppen mesterkélt helyzetekre épülnek. Összezárnak mindenféle embereket egy „villába”, hogy próbáljanak meg együtt élni, vagy elviszik őket valamilyen egzotikus isten háta mögé, életben maradni, nők toborzódnak, hogy elnyerjék egy férfi szívét és jegygyűrűjét. Mit lehet ezzel kezdeni? Szégyenkezve nézni, és büszkén megvetni.
Ám mielőtt megfogalmazódna, hogy lám, ezt csinálja a kultúrával az elüzletiesedett, profitéhes világ, a piac korrigál. Néhány szereplője rájön, hogy van még bővítési lehetőség, elvégre valós közegekben is lehet valóságshow-t csinálni. Miért csak énekesekkel kéne tehetségkutató cirkuszt rendezni? Miért csak elesett civileket vagy celebeket lehet közösségbe zárni? Ha már a rendszer lényege úgyis a verseny, bármely szakmára adaptálni lehet egy tehetségkutató valóságshow-t. amelyben a jelöltek egy sorsközösség tagjaiként konkurálnak egymással.
Az RTL nemrég útnak indította ennek a típusú műsornak az egyik legsikeresebb példányát az amerikai The Apprentice (A gyakornok) nyomán, amelyben annak idején Donald Trump villogtathatta bohém közönségességét, amíg pár durva megjegyzése miatt távoznia nem kellett a műsorból – a Fehér Házba. A magyar változat Az álommeló címet kapta. Az üzleti életbe csöppenti bele a nézőt, az egyik legkeményebb valóságba. Szembesülhet vele, milyen készségek, tudások, tapasztalatok tesznek képessé valakit, hogy bizalmat szerezzen, és egyre feljebb kapaszkodhasson a biznisz világában.
Van hasonló közegbe kóstoló műsor, a Cápák között, amelyben üzleti projekteket kell elfogadtatni, de Az álommeló más szerkezetben működik. Ügyesen beépíti a reality elemeit. 24 jelölt verseng benne, két csoportban indulva egy cég elnöki asszisztensi állásáért. De mivel csoportos feladatok is vannak, akarva, nem akarva közösséggé formálódnak, barátságok szövődnek, ellenszenvek feszülnek, beindul a klikkesedés, a lelki kiszorítósdi. Ezen túl pedig természetesen mindenki önmagáért küzd mindenki ellen. És mindez az üzleti élet valós munkahelyzeteiben: adminisztrációs feladatoktól utcai árusításon, programszervezésen át promóciós film készítéséig.
Kiderül, hogy a valóság valóban nem árt egy valóságshow-nak. Remek műsor kerekedik ki mindebből. Bele lehet látni tevékenységi körökbe, rádöbbenni, hogy nem magától dől a pénz egy cégbe, sokan izzadnak sokféleképpen, hogy összejöjjenek a dolgok. Drámai volt nézni a virágárusítás kudarcát. Egyik csoport sem tudott profitot termelni, a jelöltek mindenféle végzettséggel kétségbeesetten próbálták kínálni a portékát, megszólítani az embereket, éreztük mi is, hogy ez pokol. Érdekesen alakult a filmkészítés is. Rávilágított, hogyan termelődik ki minden csoportban egy vezető, aki rá tudja kényszeríteni akaratát a többiekre, még akkor is, ha rossz döntést hoz. És lehetne tovább sorolni a feszült helyzeteket, konfliktusokat, a kíméletlen kicsinyesség és a nemeslelkűség szélsőséges ingadozásait.
Hogy mindez miért fordíthat újra a kapitalizmus ellen sokakat, akik amúgy sem nagyon kedvelik? Nem magával az üzleti tevékenységgel, amely feltárja kreatív oldalait. Nem is a profittermelés követelményével, ami természetesnek hat, és a munkatársak anyagi kizsákmányolása sem tűnne szembe. Az emberi viszonyok riasztóak. A bemutatott működési modell szinte minden jelentkezőből a legrosszabb énjét hozza ki. Senkinek sem tudunk őszinte szívvel szurkolni. Egy taszítóan rideg centralizált rendszert látunk, tetején a mindenható főnökkel, az egyik legsikeresebb magyar vállalkozóval, Balogh Leventével. Mert ő, a Szentkirályi Ásványvíz alapítója, a vízkirály keres elnöki asszisztenst magának. A jelölteket egy emeleti karzatról üdvözli, hogy az első pillanattól fel kelljen nézni rá szolgai tisztelettel. Két segítője, különösen Farmosi Larisza alattvalói szigorral közvetíti elvárásait. Kíméletre nem számíthat senki, legfeljebb egy-egy elnéző gesztusra. Az adások végén Balogh elbeszélget a gyengébben teljesítőkkel, és dönt, hogy ki essen ki. Egyébként is minden mondatával, gesztusával érzékelteti, hogy itt ő dönt. Az történik, amit ő akar. Mert ez az ő birodalma. Itt minden és mindenki az ő magántulajdona. Nem mondhatjuk, hogy visszaél a hatalmával, de minek kéne még vissza is élni vele? Az viszont látszik, hogy élvezi, és szereti érzékeltetni. És az egész függőségi rendszer a szakszerűség, a tökéletes szervezettség, a piaci versenyképesség álruhájába van bújtatva. Minden alávetett erejét megfeszítve, szorongó önkívületben hajt és hajlong. Ehhez kéne ragaszkodni?
