Ürességtől kongó gyárakat és szétfirkált HÉV-ablakokat látunk Szabó Ábel kiállításának képein az Újlipótvárosi Klub-Galériában, ahol a Kolozsváron született festőművész elmúlt években készített művei sorakoznak. Noha a vásznakon nincsenek emberek – ez alól csupán egyetlen kép kivétel –, mégis azt érezhetjük, hogy a művek rólunk, a jelenünkről és a régmúltunkról beszélnek. Meg persze a kelet-európaiságunkról, hisz ha sikeresen elvonatkoztatunk a vásznakon felismerhető budapesti helyszínektől, akkor az ábrázolt terek és épületek szinte bárhol lehetnének a régióban, csak úgy árasztják magukból a keserédes, melankolikus hangulatot. – Az emberek manapság egyre inkább eltávolodnak a környezetüktől, mintha lemondtak volna róla. Az életük már jó ideje felgyorsult, a digitalizáció pedig ráerősít erre. A képeimmel szeretném visszahozni őket a valóságba – mondja Szabó Ábel.
A kiállítás Entrópia című fő alkotásán a 2009-ben megszűnt Diósgyőri Acélművek üzemcsarnokát festette meg. Ide tavaly jutott el, amikor a Miskolci Galériában állított ki, majd a kurátorral, Barkóczi Ákossal meglátogatták a magyar kohászat egykori fellegvárát. Ábelt megfogta az egyik csarnok és a padlójának mélyedéseiben összegyűlt víz, melyben szeméttörmelék halmozódott fel. – Később, amikor a látványt megfestettem,
eszembe jutott Andrej Tarkovszkij 1979-es, Sztalker című sci-fije, melyben a szereplők szintén ipari környezetben mozognak.
Újra is néztem a filmet, és a két mű között rokon vonásokat fedeztem fel.
Emlékekbe markolók
– Hogy egy festő milyen témát választ, annak számtalan oka lehet – mondja Ábel, aki gyerekként a nyolcvanas években Csíkszeredán végigélte a lakótelepi építkezéseket, melyeket a társaival úgy használt, mintha azok játszóterek lennének. – Emlékszem, mindenhol csövek voltak, meg markolók, kotrógépek és betonkeverők. Amikor délután megállt az építkezés, és elmentek a munkások, akkor mi, gyerekek birtokba vettük a területet.
Felmásztunk a házak vasbeton vázaira, mindenhonnan lecsavartuk az ideiglenes csapokat, és bokszerként tartottuk a zsebünkben.
A falakból meg kiloptuk a PVC-csöveket, és íjakat készítettünk belőlük – idézi fel a művész.
Gyerekként a másik szerelme az alkotás volt, hisz már hároméves kora óta folyamatosan rajzolt, a művészeti iskolákba elsőre felvették, és sorra nyerte a pályázatokat. Szüleivel és húgaival 1989 nyarán Sopronba költözött, majd a budapesti Kisképzőben tanult tovább, aztán grafika szakon folytatta a Magyar Képzőművészeti Főiskolán. Akkoriban még absztrakt szitanyomatokat készített, és bár a képzésen festészetet nem tanult, mégis ebbe az irányba vitte az élet. A diploma után néhány évvel csendéleteket festett piacon vásárolt tárgyakról, de ekkoriban bizonytalanná vált, hogy tényleg a képzőművészet-e számára a megfelelő út. 2003-ban aztán megtört a jég: egy ismerőse felkérte, hogy állítson ki az egykori, Dráva utcai Duna Galériában, mivel lebetegedett egy idős festőművész, és a helyére szeretett volna találni valakit. A tárlatnak sikere lett, Ábel pedig elhatározta, hogy a festészeti pályát választja. – Többen is mondták, hogy a képeimen érződik a grafikusi gondolkodás, mivel minden egyes képi elemet precízen megtervezek, így a kész alkotáson semmi felesleges nincs.
Civilizációs fátyol
Ábel legújabb képei az időt is konzerválják. Bevallása szerint „időkapszulákat” hoz létre, kiragadva a valóságból egy konkrét pillanatot, melyet kimerevít. Mindezzel emléket állít Budapest egyes részeinek, másrészt felhívja a figyelmet a környezeti pusztításra, és arra, hogy a múltunk mementói még mindig itt vannak, és kihatnak a közérzetünkre. – Úgy érzem,
mintha az egész társadalomnak lenne egy portréja, egy csakis rá jellemző arca, ahogy képileg megmutatkozik. Ezt én „civilizációs fátyolnak” hívom, ami elég megfoghatatlan, de nagyon is látható.
Ez a lepel ugyanis több tényezőből áll: az épületek falán a graffitikből, a málló vakolatból, a leszakadt plakátokból és a szmogból, ami beborítja a várost.Noha képein konkrét helyszíneket ábrázol, Ábel szerint azok nem a valóságot mutatják meg. Úgy látja, a valósághoz nincs több köze egy realistán megfestett képnek, mint egy absztrakt műnek, hisz mindkettő csupán illúzió. – Az Entrópia című képemet nézve olyan érzése lehet az embernek, mintha ott lenne az üzemcsarnokban, pedig nincs ott. Csak egy illúziót lát, ami felvitt rétegekből áll. Ha egy művész ezt felfogja, akkor számos lehetőség áll előtte, hisz a motívumokon keresztül, azok elváltoztatásával vagy kiemelésével üzenni tud a nézőnek.
Ábel művészi krédójában emellett az is meglepő, hogy nem tartja magát sem figurális, sem realista festőnek, mivel az absztrakcióhoz ugyancsak vonzódik. A tárlat művein is megjelenik több nonfiguratív elem, hol a HÉV ablakán elkent vonalban – így imitálva az üvegen a karcolásokat –, hol egy absztrakt elemekkel tarkított tájban, vagy egy teljesen elvont, csupán gesztusokból álló monokróm képben.
Fény, kép, észrevétel
És bár művei első látásra sötét hangulatúnak tűnhetnek, mindez csupán a látszat. – A dolgok váratlanul jóra fordulhatnak, amit a képeimen én is jelzek a fénnyel, ami megjelenik a koszos gyárak vagy az elsuhanó autók felett az égen. De még az Entrópia című képemen is jelen van: az óriási üzemcsarnok tetejéről egy erős fénycsík süt be a térbe, ami a lenti pocsolyában is ragyogva tükröződik vissza. A remény tehát mindig előttünk van, csak észre kell venni.
