Azon kevesek közé tartozom, akik olvasták Vaszilij Azsajev Távol Moszkvától című regényét Benedek Marcell fordításában. Tizenvalahány éves voltam, pedagógus édesanyám az iskolai könyvtár kiselejtezett darabjait hozta haza, én pedig elolvastam őket.
Azsajev könyvének cselekménye a második világháború éveiben zajlik, egy fronttól távoli, hátországi közösségben. Mindenki figyeli a frontról érkező híreket, és igyekszik a maga módján segíteni a harcosokat.
A könyv maga sematikus és értelmiségellenes, de egy epizódja máig megmaradt az emlékezetemben. Egy gyermektelen házaspár minden megtakarított pénzét elküldi Moszkvába, hogy tankot vegyenek rajta, így akarnak hozzájárulni a háború mielőbbi befejezéséhez, hazájuk felszabadulásához.
Tudom, az irgalmatlanul drága harci eszközöknek legfeljebb egy kis alkatrészét tudták volna így megvásárolni, de nem is ez a fontos. A lényeg az, hogy a békéért harcolni kell, mégpedig fegyverek ellen fegyverekkel. A náci Németország 1941 nyarán hatalmas erővel – 152 német és 29 szövetséges hadosztállyal – tört be a Szovjetunióba. Harcolni kellett ellenük és a hatalmas ország polgárai meg is tették, jogosan nevezik ezt a küzdelmet mind a mai napig nagy honvédő háborúnak.
Az igazságos békéért küzdeni kell a legkorszerűbb eszközökkel, tankokkal, rakétákkal, ez a történelmi tanulság. Aki azonnali fegyverszünetről és mindenáron való békekötésről beszél, az jó esetben tájékozatlan, rossz esetben cinikus, aki a megszálló pártját fogja a megtámadott ellenében. Képzeljük el, hogyan alakult volna Európa térképe, ha az akkori megtámadottak Moszkva, Leningrád és Sztálingrád védelme helyett azonnali békekötést fontolgattak volna.
Fegyverszünet bizonyára, de igazságos béke sose született volna a meghunyászkodásból. Márpedig kevesebbel nem érhetik be a hazájukat védő ukránok sem, mint amiről egy valóban nagy alkotó, a magyar Petőfi írt: "Békét, békét a világnak, / De ne zsarnok kényből, / Békét csupán a szabadság / Fölszentelt kezéből." (Háború volt...)