- Puszedlivarázs - Oláh Péterrel a nem alvó delfinekről

A drog az rossz, és ha nem tudnám, hogy a kisprózakötetében megalkotott szürreális, abszurd és groteszk víziók szövegjáték eredményei, megkérdezném: milyen szert használ? Alkati sajátosság, világszemlélet vagy írásbeli funkciókból következik ez a látásmód?

Felkészültem rá, hogy mindenki drogosnak fog tartani, ha elolvassa a könyvet, de egyáltalán nem erről van szó! Mindig is azok a szövegek izgattak, amelyek a realista stílustól elrugaszkodnak, a valóságban nem tapasztalható felé törekszenek, és olyan plusszal rendelkeznek, ami meghökkenti, meglepi az olvasót. A világot én se feltétlen abszurditásában érzékelem, ez a szövegalkotási folyamat során jön létre a szövegeimben.

A kötete afféle bestiáriumként is felfogható, ahol a rozmártól a poloskáig, a körúton ugrándozó delfinektől a síró baglyokig, a jegesmedvéktől a korallgombákig mindenféle állati lény felbukkan, s az olvasónak el kell fogadnia őket és bizarr tetteiket a szövegvalóság részeként. Zoológiai érdeklődés eredménye ez a fokozott animalitás?

Sokkal inkább az írásmű felől közelítek a biológiához. Arra voltam kíváncsi, hogyan működik a szöveg, ha megjelenik benne egy emberi tulajdonságokkal felruházott állat. Valójában írás közben a képzeletemben bukkannak fel a tudattalan rétegeiből, látom is őket magam előtt – némileg metafizikai kreatúrák.

A hasonszőrű képzőművészeti alkotások mekkora inspirációt jelentettek?

Az írásra való felkészülés előtt tudatosan vizsgáltam szürrealista alkotók – Dalí, Magritte – festményeit, kortárs művészek Instagram-oldalait, s ezek a látványvilágok, nem direkt módon, de mind beépültek a szövegeimbe.

A képiség azonban nemcsak az írásban válik meghatározóvá, de A delfinek nem alszanak kötetben illusztrációk is helyet kaptak. Ki az alkotótárs, hogyan találtak egymásra?

Alapvetően illusztrált könyvben gondolkodtunk a szerkesztőkkel, s a világhálón kutakodva akadtam rá a Képzőművészeti Egyetem hallgatójának, Szabó Boglárkának a képeire. Úgy láttam, az ő művei remekül társíthatók a szövegeimmel, így felkértem az együttműködésre.

A kortárs írók közül kik jelentettek inspirációt?

Leginkább azok, akiknek az írásaiban a fentebb említett, reáliáktól való elmozdulás megtörténik: a magyar szerzők közül Bodor Ádám, Garaczi László, Szvoren Edina és Hazai Attila szövegei motiváltak.

A fiatalon, 2012-ben elhunyt Hazai Attila műveiből írta a szakdolgozatát is. Mivel hatott önre?

Már csak az életkoromból adódóan sem volt vele személyes viszonyom, sajnos. Könyvtári böngészés közben akadtak a kezembe a művei, A maximalista és más írások című posztumusz kötetével kezdtem, majd jött a Feri: Cukor Kékség, aztán a Szilvia szüzessége, benne az elhíresült, A pulóver című novellával – elementárisan hatott rám, ilyet még máshol nem olvastam, teljesen magával ragadott, berántott, kész voltam, példaképszerűvé vált, az állatok szerepeltetése is innen származik, nem titok. Teszem hozzá, örülök, ha az olvasók felfedezik az örökségét a kötetemben, de remélem, a saját hangot is értékelik majd, s ez alapján ítélik meg. A már készülő második kötetemben ezt a hatást a háttérbe is szorítom – ott már úgy jelenik meg a feszültség, mint egy üvegajtón vibráló fény rezgése…

Mennyire nehéz egyébként ilyen, a Hazai-művekre is jellemző pszeudo-dilettáns mondatokat írni? Vissza kell fognia magát az embernek?

Nem annyira nagy dolog, vághatnám rá. Ez egyszerűen az írás menete közben alakul ki általában. De engem nem is a mondatok érdekelnek elsősorban, hanem az erős képek, a jól kitaláltság, a meglepetés.

Némi polgárpukkasztó szándékkal?

Nincs ilyen, alkotás közben biztos nem ez a célom, bár később újraolvasva a novellákat – magamat is meglepve (nevet) – talán tudattalanul mégis.

És mennyire eszképista? A szövegeiben érzékelhető, a történetszerűségtől, a mindennapok valóságától vagy a jelentésalkotás lehetőségétől való eltávolodás alapján, úgy vélem, nem kicsit.

Itt inkább életkori vagy ezzel összefüggő műfaji kérdésről van szó. Egyelőre hadilábon állok a hosszabb szövegek megalkotásával, az egy-másfél oldalas kispróza megy igazán. S ezekben, a rövidségük okán, még nem tud kiterebélyesedni egy nagyobb történet. A nagyobb epikai formákra még meg kell érnem.

„Üres hassal beszélgetni valakivel, az maga a pokol” – olvasható a Gázrózsahajú lány című elbeszélésében, de az éhség, a bekebelezés – a fogyasztási szokások – szinte mindegyiknek témája. Honnan ez a töltekezni vágyás?

Olyan szép lenne, ha azt mesélhetném, hogy egy korábbi munkahelyem, nevezetesen a McDonald’s hatása mutatkozik itt meg traumaként (nevet), de nem lenne igaz. Ez leginkább az írás szituációjából következik nálam – a személyes valóság beszüremkedése az abszurd irányba forduló szövegekbe –, hogy például egy reggeli kávéfőzés milyen sok, váratlan irányba torkollhat. Éhezni soha nem éheztem.

+1 KÉRDÉS
Sőt, inkább nagy puszedlifogyasztónak tűnik, legalábbis több novellában előkerül a Bombi nevű csokis-töltött édesség. (Például: „Megkérdezek egy eladót, hogy mit kell tudni a szilvás Bombi puszedliről, mert én is szeretnék csajozni, illetve hol találom, mert nagyon kéne.” – A delfinek nem alszanak) Talán gyártói szponzoráció?

Bárcsak az volna! (nevet) Egyszerűen csak szerettem volna egy olyan ciklust a kötetben, ami a függőségről szól, kábítószertől, számítógéptől, cukortól stb. Végül a Bombi puszedli nyert, a Sport szeletet és a Negrót maga mögé utasítva. A személyes kötődésen túl – gyerekkoromban a nagyszüleim udvarán álló diófa alatt töltekeztem vele először – van ebben a puszedliben valami varázs, amitől rákattansz, nincs megállás, habzsolod – és erre még a delfinek is rá tudnak izgulni.