Nagy élvezettel és örömmel olvastam Kopácsi János Műzlikomisszárok és a szakma című írását (április 18.), amelyben valós, húsba vágó dilemmákat taglal a növényvédő szerek jövőjét illetően. Végtelenül igazat adok a szerzőnek, hogy a politikusok jobban tennék, ha nyitott füllel hallgatnák a szakértői álláspontokat, s remélem, ő is igazat ad nekem, miszerint a szakértők sem vonulhatnak légüres térbe, ahol fittyet hányhatnak a társadalmi érzékenységekre, függetlenül azok észszerűségétől.
Mindenekelőtt abban is szeretném Kopácsit alátámasztani, hogy bizony az átkosban (jelen esetben a rendszerváltoztatás előtti időkben) világszerte elképesztően nagy tekintélye volt a magyar növényvédelemnek. Őszinte fájdalmam, hogy az EU-hoz való igazodásunk folyamatában a magyar gyakorlatot le kellett rontani az akkor fejletlenebb nyugati színvonalra, konkrétan piaci okokból, azaz az áruk szabad mozgása folytán nem gyakorolhattunk szigorúbb kontrollt, mint a többiek. Meglehet, ebben kicsit túlteljesítettünk, ugyanis a mai magyar növényvédelmi intézményrendszer alighanem a nyugati színvonal alá került. Ám legyünk optimisták a jövőt illetően!
Műzlikomisszárok és a szakmaA szakmai megfontolások mellett azonban helyük van a politikai törekvéseknek is. E két dimenziónak a találkozása viszont nem zárulhat egyik vagy másik totális győzelmével, hiszen ha a növényvédők (és vegyszereik) kerekednének felül, akkor az újabb, akár végzetes pofon lenne a biológiai sokszínűségnek; ha pedig egyféle "bioforradalom" lenne úrrá, akkor az katasztrofális gazdasági következményekkel járna. Így hát el is érkeztünk a kompromisszumok világába.
Arányokról beszélünk, azaz meg kell találni, mi a szükséges beavatkozási szint, és ennek érdekében melyik lehetséges eljárásnak hol van a helye.
Véleményem szerint az Európai Bizottság jól teszi, ha vitaindítóként bedob vadnak tűnő javaslatokat, például hogy 80 százalékkal csökkentsük a növényvédőszerek használatát. Nyilván a bizottsági szakértők sem hülyék, ők is tudják, hogy ez nem így lesz.
Az ilyen javaslat mégis hordozza azt az üzenetet, miszerint a jelen gyakorlatoktól drasztikusan el kellene szakadnunk.
A mezőgazdaság nyomait 12 ezer évvel ezelőttig találtuk meg a bolygónkon, ami aztán mára gyökeresen átalakította a természetet. Ezen belül az elmúlt száz év hozta a legtöbb változást: a monokultúrák kialakításától kezdve a talajszerkezetek totális megváltoztatásán át az intenzív vegyszerhasználatig. A növényfajtákat is ezekhez igazítottuk, azaz a Törökországban pár éve feltárt Göbekli Tepe egykori lakói és földművesei talán fel sem ismernék a mai haszonnövényeket vagy állatokat.
Igen, átalakítottuk a természetet, azonban a legkevésbé sem az előnyére. A legnagyobb kárt ott érjük tetten, hogy beindítottunk egy globális kihalási folyamatot, amelynek a végén az ember is ott van. Nem kívánok állást foglalni abban, vajon ez már visszafordíthatatlan-e, de abban biztos vagyok, hogy még sok jó dolgot megtehetnénk.
Eleve érdemes lenne átgondolnunk, mit is tekintünk kártevőnek. Ma elsődlegesen azokat a növényeket és állatokat, amelyek valamilyen gazdasági haszon ellen hatnak. A természeti egyensúlyok szempontjából azonban mégis megvan a sajátos hasznuk. Például ha nincsenek rovarok, akkor a madarak is elpusztulnak. Csak Európában 50 év alatt madárfajok sokasága tűnt el, és lényegében a lélekszámuk is több mint megfeleződött. Kérdés persze, hogy kellenek-e egyáltalán madarak: erre az egyetlen jó válasz, hogy a táplálkozási láncban minden kell, mert ha azt elvagdossuk, akkor elképesztő mértékben fognak felszaporodni bizonyos fajok, és a keletkező egyensúlytalanságokat majd újabb mesterséges beavatkozásokkal kell megoldanunk. Ördögi körbe jutunk.
David Attenborough, aki maga a klímaváltozás értő tanúja is, világosan arra jutott, hogy az emberiség fennmaradása javarészt a biológiai sokszínűség fenntartásán múlik. Itt viszont már ellenhatnak bizonyos tőkés gazdasági érdekek: a kormányok zöme a gazdasági hasznot a természetvédelmi, azaz egyensúlyi szempontok elé helyezi. A gazdasági, anyagi haszon fedőszövege az élelmezésbiztonság és az élelmiszerbiztonság kulcsszavakkal operál, mondván, egyre több éhes szájat kell etetni, illetve az élelmiszereknek számtalan előírásnak kell megfelelniük. Ezt szemlélve rengeteg okos érv is keletkezik, azonban a kérdések kérdése, hogy ezek közül, illetve ezeken túl mi mindent veszünk figyelembe, és minek adunk elsőbbséget mivel szemben?
Tehát az Európai Bizottság említett javaslatát - a törekvések irányát tekintve - dr. Kopácsi sem ellenzi. A mértékét már igen, legfőképp a növényvédőszerek 80 százalékos csökkentését, ami valóban iszonyatos károkat okozhatna, kiváltképp fűnyíróelv-szerűen alkalmazva. Az európai terepeken valamelyest jártas politikusként azonban meg szeretném nyugtatni: ilyen drasztikus intézkedések bizonyosan nem lesznek, viszont a javaslat kifejezetten alkalmas arra, hogy a közvéleményt is befolyásoló vitákat gerjesszen, így szorítva háttérbe a “sötétzöldeket”.
—
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.