A nemzet lelkiismeret-szerkezete azoknak a felelősségeknek az elvállalása, amelyek erkölcsi szerepvállalását vagy annak elmaradását jelentik az emberiség nagy konfliktusaiban, felelősséget az emberrel, önmagunkkal szemben. Norbert Elias jegyzi meg, hogy hiába hozott létre a Vichy-Franciaország önkénye, majd bukása idején Camus, Sartre, Mauriac, Merleau-Ponty, Jeanson egy lelkiismeret pártot, e sokszínű szellemi és erkölcsi pártnak nem volt hatása a franciák lelkiismeret-szerkezetére. Azt a gaulle-ista és kommunista Ellenállás határozta meg. Igaz, a francia lelkiismeret párt hatott a világ lelkiismeret szerkezetére. A magyaroknak se lelkiismeret pártja, se Ellenállása nem volt a második világháború, a holokauszt idején. Nem csoda, hogy lelkiismeret-szerkezetünk tartóoszlopai megrogytak.
Vajon miféle társadalom-lélektani feltételek járultak hozzá a személyes önkényuralom (personal autocracy) rendszerének és embertípusának kialakulásához? „A történelmi helyzet megérlelte a felelősség problémáját” – írta Mérei Ferenc Az együttes élményben. „Felmerült a kérdés, hogyan lehetett milliós tömegeket úgy befolyásolni, hogy a kulturális fejlődés adott fokán ember-mészárszéket állítottak fel Európa közepén. Sokan hajlottak arra a magyarázatra, hogy egy zsarnok kisebbség ráerőszakolta akaratát a tömegre, s így vezettek félre egész nemzeteket. Mások inkább azt a magyarázatot vallották, hogy a vezetők csak éles kifejezői, szélsőséges kifejezői voltak az általuk vezetett tömegben mélyen gyökerező törekvéseknek. A kérdés tehát így szól: megadja-e a nagy vezető egyéniség a vezetett tömeg irányát, vagy csak kifejezi azt?” Ma ugyan nem állítanak fel ember-mészárszéket Európa közepén/szélén, de mégis jogos a kérdés, hogy miféle társadalom-lélektani szituációk vezettek egy milliók által támogatott önkényuralmi rendszerhez.
Mérei szerint a zsarnokság nem ragadható meg a vezetők szélsőséges manővereként, de nem magyarázható a tömegek mélyen gyökerező lelki szükségletéből sem. A vezetők a tömegeket úgy tudták/tudják befolyásolni, hogy felhasználják és manipulálják mindazt, ami a tömegekben már eleve benne volt. A vezető erősebb az egyes csoporttagoknál, de gyengébb magánál az alakzatnál. Bármilyen nagy társas hatóerővel, befolyással bír, akaratát csak kerülő úton, a csoportban meglévő hagyományokra, értékekre, szokásokra, a társadalmi alakzatokban érvényesülő csoportdinamikai sajátosságokra építve képes rákényszeríteni a csoport egészére: együttes élményben. Az erre való utalás egyben közös saját nyelvet teremt. Ebből az együttes élményből és közös nyelvből zárulnak ki a magunkfajták.
Bibó István is a felelősségből indult ki, amikor szembenézett a német és a magyar politikai hisztéria szörnyű eredményével. Szerinte egy történetileg sérült és sértett, kiegyensúlyozatlan társadalom szükségképpen esik közösségi hisztériába.
A „18. század végétől döntő és végzetes fordulat következett be Európában.” Ahogy az európai politikai kultúra hordozói tekintélyüket vesztették, a közösségi érzelmek nagymértékű felfokozódása és eltömegesedése következett be. „Ennek legfőbb megnyilvánulása a modern nacionalizmus. Ez pedig új, félelmetes jelenséget vezetett be az európai politikai fejlődés tényezői közé: azt, hogy egész nemzetek életében tűnnek fel és jutnak döntő politikai jelentőséghez olyan lelkiállapotok, melyek az egyéni neurózisok és hisztériák képét mutatják” – írta Bibó Az európai egyensúlyról és békéről című művében. „Az igazi, nagy közösségi hisztéria azonban az, amikor együtt vannak annak összes jellegzetes tünetei: a közösségnek a realitásoktól való elrugaszkodása, az élet által feladott problémák megoldására való képtelensége, az önértékelés bizonytalan és túlméretezett volna és a környező világ behatásaira adott reakciók irreális és aránytalan volta.”
Ez jellemzi mai állapotunkat is. „A politikai hisztéria kiindulópontja mindig a közösségnek valamiféle megrázkódtató történelmi tapasztalata, és pedig nem akármiféle megrázkódtatás, hanem olyan, melyről a közösség tagjai úgy érzik, hogy annak elviselése és a belőlük származó problémák megoldása a közösség erejét meghaladja.” Aligha Trianon, 1944–45, vagy 1956 leverése ez a trauma, bár megalapozzák a XXI. századba lépő közösségnek azt a megrendültségét, amit így fejezhetünk ki: megint nem sikerült. Az István király, a reformok és forradalmak által kitűzött politikai közösségi cél, a fejlett Európa, a világ megközelítésére nem sikerült. Az 1989-es célt, a parlamentáris demokrácia és jogállam kiépítését, a piacgazdaság bevezetését, a bejutást az európai intézményekbe elértük ugyan, de ezután elkanyarodtunk a főútról. A közösség megosztottsága és bénultsága következmény. Az elitek képtelenek voltak vagy nem is akarták kialakítani az európai Magyarország fejlődési modelljét, elvesztegették a felzárkózás idejét, negyven év civilizációs technikáit, politikai és gazdasági kultúráját. Felélték emberi és tárgyi tőkéjét. A magyar politikai közösség fokról-fokra megérezte, hogy lemaradásban van, mind Európában, mind a régióban, de nem látott maga előtt olyan elitet, amely reális kiutat mutatott volna. Az Orbán-rendszer elszánt akarattal teremtett irreális közösségi önképet, zsákutcás kiutat, s az ellenkező irányba, Keletre vezérli a megzavarodott közösséget.
„Az ilyen hamis helyzetben élő közösség mindinkább ferde viszonyba kerül a realitással; az eléje kerülő újabb problémák megoldásánál nem abból indul ki, ami van és ami lehet, hanem abból, aminek képzeli magát, ami lesz vagy ami szeretne lenni. Így lassan képtelenné válik arra, hogy bajainak és kudarcainak az okát az okok és okozatok normális láncolatában megtalálja, és minden bajára olyan magyarázatokat keres, melyek a józan értelem és tények színe előtt nyilván hamisak, de lehetővé teszik, hogy a hamis helyzetben élő közösség hamis helyzetét fenntarthassa. Az, hogy egy hamis helyzetben élő közösség »valamivel nem néz szembe«, nem azt jelenti, mintha a szóban forgó tényt nem vették volna észre, és nem mondták volna sokan. Hanem azt jelenti, hogy a hamis helyzetben lévő közösség közvéleménye vagy irányadó véleménye kifejleszt bizonyos szólamokat, melyekkel a neki kellemetlen megállapításokat újból meg újból elüti vagy letorkolja. A hisztérikus világkép zárt és tökéletes: megmagyaráz mindent, és igazol mindent, s mindazt, amit állít, s mindaz, amit előír, tökéletesen megfelel egymásnak. Minden stimmel benne. Csupán egyetlen egy hibája van. Nem azért stimmel benne minden, mert megfelel az igazi értékeknek és a való tényeknek, hanem azért, mert egy hamis helyzet követelményeit foglalja rendszerbe, és pontosan azt mondja, amit a helyzetben élő hallani akar.” (Bibó)
„A hisztérikus lélek keres valakit – vagy valakiket –, akikre minden felelősséget ráháríthasson, s magát minden felelősség alól felmenthesse: mumusokkal népesíti be maga körül a világot.” E levezetés végén álljon itt Hunčik Péter gondolata: a neurotikus és paranoiás társadalmak szükségképpen választanak ki vallást helyettesítő eszméket és hitet adó, narcisztikus borderline személyiségeket Trumptól Matovičig, s ne adj Isten, Orbánig, mert határtalan-mindenható-megoldó politikusokat akarnak látni. Tragédia, de a közösségi neurózis és paranoia – vagy a bibói hisztéria – akkor is fennmarad, ha ezek a borderline narcisztikus személyiségek eltűnnek – jaj, azért csak tűnjenek el!
Lelkiismeret-szerkezetünk gyalázatos állapotban van. Se szellemi és erkölcsi lelkiismeret párt, se egységes ellenállás. Se az ellenzék, se a szellemi elit nem tudta kivonni magát a politikai hisztéria alól.
A lelkiismeret párt feladata már nemcsak egy proklamáció – mint 1918. novemberében száz értelmiségié volt, amelyet aláírtak Adytól Babitsig, Bartóktól Kodályig; nemcsak a kiállás 56-ban a Petőfi Körben; a Charta 77 aláírása; a megnyilatkozás 85-ben Monoron; a Fordulat és reform és a Társadalmi szerződés –, hanem politikai, társadalmi és gazdasági modell kidolgozása, amely visszafordítva az európai útra, nemcsak távlatot nyújt a hisztérikus politikai közösségnek, hanem valódi alternatívát jelent egy felzárkózó európai Magyarországnak. „Fény lobban, mert lehet: kardját egy arkangyal épp kivonta.”
