Nincs nálam az irodalmi bölcsek köve (ki plagizálta el? – kérdezhetné a posztmodern emlőkön nevelkedett olvasó)
Ez a vallomás nehéz lesz. De ha erre az őszinte irodalmi sorozatra vállalkoztam (figyelem, az őszinteség nem keverendő össze az igazsággal), akkor le kell írni. Azért lesz nehéz, mert Kosztolányi Dezsőt szerettem. Sőt, csodáltam. Mostanra viszont eljutottam oda, hogy emberként megvetem – holott költőként a legnagyobbak között a helye, ami, úgy érzem, vitathatatlan. Hihetetlenül emberséges és napfényes líra az övé, remekművek egész sorát tette le az asztalra, és műfordítóként is a legnagyobbak közé tartozik. De a versekről nem akarok hosszan beszélni, mert szerintem egy húron pendülök a többséggel: némelyik költeménye örökké tartó imádatunk tárgya. Micsoda érzés volt a verselő Kosztolányi nyomában először járni az Üllői úton, aztán a budai vár alatt… S elképzelni, hogy éppen ezeket a budapesti házakat nézte, ahol most én, a senki haladok el, itt kószált a tekintete, itt keresett irodalmi témákat, s hozzájuk fényeket, színeket, illatokat…
A Kosztolányiból való kiábrándulásom az Esti Kornél novellákkal kezdődött úgy tizenöt éve. Nem tudom az okát. Kamaszkoromban faltam, de már rég nem hoz lázba. Aztán következtek a hírlapi tárcái: azok is megfakultak a szememben. Darvasi László Szív Ernő nevű alteregója szerintem ragyogóbb tárcákat ír, mint amilyeneket Kosztolányitól olvastam. Idővel másnak is megváltozik az irodalmi ízlése? Gyakran előfordul, hogy amit harminc éve csodáltunk, arra ma már legyintünk? Gyanakodni kezdtem, újra elővettem az Édes Annát és a Nérót, s úgy éreztem, mind a kettő patikamérlegen kiporciózva íródott: egy kicsi ebből, egy kicsi abból, túl harsány ne legyen, de maradjon benne izgalom. Egyedül a Pacsirta az, ami még mindig megfog, holott el kell ismerjem: lélekrajzában messze van az Édes Annától. Talán a figurák esetlen bája teszi, a kispolgári félelmük és bátorságuk, vagy a Kosztolányiból érezhető erővel feltörő vágy az „igazság” megírására – nem tudom, de a Pacsirtát még mindig szeretem.
Aztán sajnos jött az emberi kiábrándulás, s azzal a hitetlenség, végül a megvetés… Az internet révén roppant könnyű ma már a múlt század elejének magyar sajtóját olvasni, csak néhány kattintás, és az ember a régi napilapokat lapozgatja. Például a Népszavát, amelynek Kosztolányi 1919 előtt állandó szerzője volt. Vagy a Hatvany Lajos főszerkesztésében megjelent Pesti Naplót, amelynek Kosztolányi ugyancsak szerzője volt – 1919 előtt.
Aztán az ember eljut az Uj Nemzedék 1919-es számaihoz, és eláll a szava attól, amit ebben a szélsőjobboldali, rasszista, a zsidók és szabadkőművesek ellen uszító, gyűlölködő lapban olvas. S amely lapnak a Tanácsköztársaságtól elborzadt Kosztolányi jól fizetett munkatársa lett 1919-től. A lap általa szerkesztett, hírhedt Pardon rovatában rendre olyan glosszákat találni, amelyek a Népszavát és a Pesti Naplót szidalmazzák. S az ember kezdi megérteni, hogy Kosztolányi miért nevezte magát „elvtelen embernek”, s hogy egyes barátai vajon miért nem álltak vele szóba 1919 után…
Az Uj Nemzedék 1919. okt. 10-i számából idézek egy kirohanást Szabó Ervin és könyvtára ellen: „az utóbbi évek városi politikája Budapesten nem volt más, mint a szabadkőműves-zsidó elem korlátlan garázdálkodása a főváros keresztény lakosságának rovására s elnyomására”. De ugyanezen az oldalon, ahol ez a cikk megjelent, olvasható egy tárca Kosztolányitól – aki köztudottan szabadkőműves volt… A cikket olvasva mit érezhetett vajon?
Ugye emlékeznek a Budapest című Kosztolányi-vers kezdősoraira? „Ó, mint imádlak, mint szeretlek csordult szivem bálványa, Pest…” Ebben írja, hogy „szeretlek, édes, büszke város, imádom a porod, köved”. Ám az Uj Nemzedék nem kímélte Budapestet sem: „A vidék megtanulta, hogy amíg Budapest meg nem szűnik nemcsak Magyarország állítólagos és Galícia tényleges fővárosa lenni, addig öngyilkosság lenne, ha nem védekezne fővárosa ellen. Mert ez a város adni-venni azt tud, de magyarnak lenni még nem tudott”. Mit érezhetett Kosztolányi, amikor Pestről e sorokat olvasta? Igen, ilyenkor kezdjük megérteni, hogy Kosztolányi miért rajongott Mussoliniért… (Igaz, Kosztolányi védelmében el kell mondani: ő még azt a Mussolinit ismerte, aki idegenkedett a náciktól. Már nem érte meg Mussolini és Hitler egymásra találását – valószínű, hogy azon az úton már nem követte volna a Ducét.)
De legjobban a „Néhány adat az irodalmi patkánylázadáshoz” című cikk fájt, idézem: „Az a nyílt bolsevizmus, amely négy hónapig Magyarországon dühöngött, irodalmi vonatkozásában is az volt, ami a többiben: patkánylázadás. A patkányokat azonban a megelőző tíz esztendő »magyar« sajtója és irodalma hordozta ki méhében (...). A patkányok ott voltak nemcsak a Nyugat szerkesztőségi asztalainál, hanem az iskolák padjaiban is (...). Megérezték önök a patkánybűzt?”. Mit érezhetett ekkor Kosztolányi?
„Patkánybűzt?”
Hiszen ő is ott ült a Nyugat asztalainál. Úgy értem, 1919 előtt – és után is…
