Ha ma megnézzük Görögország zászlaját vagy egy utazási iroda képes prospektusát, nehéz elhinni, hogy a mai görögök ősei nem látták a kék színt. De akkor miért nincs önálló szó rá Homérosznál? Azt a hidelmet, hogy az Homérosz-korabeli görögök színvakok voltak és nem látták a tenger kék színét még a XIX. században kezdte terjeszteni egy brit miniszterelnök, William Gladstone. Ezt az állítását arra alapozta, hogy az Iliászban és az Odüsszeuszban a tenger színének leírására a költő(k) a ,,sötét-bor” kifejezést használták, az égre a „vas” és a „réz” szót, a mézet zöldnek, a birkákat lilának nevezik. Ez akkoriban egyfajta európai felsőbbrendűség igazolására is szolgált, miután kiderült, hogy más, korabeli természeti népek sem tudják - nyelvileg - kifejezni a zöldet, vagy a kéket. Fejlettebbek vagyunk, mondták, igazolandó már akkor Darwint is: míg Homérosz és társai, csak a pirosat, a sárgát és a narancssárgát látták, mi már színárnyalatok egész hadát tudjuk megkülönböztetni. Ezt a hitet erősítette az is, hogy a gyarmatosítók találkoztak az ausztráliához tartozó Murray-szigeten olyan néppel, amely az eget feketének nevezte. Gyakorlatilag bizonyítottnak látták, hogy a differenciált színlátás a magasabbrendűség következménye, egyenesen bizonyítéka.
Ez nyilvánvalóan téves, rasszista, kolonialista elmélet, a kérdés viszont akkor is felmerül: ha az ógörög és a Murray-sziget lakói látták, hogy az ég kék, miért nem nevezték annak? Ez különösen annak fényében is érdekes, hogy más ókori népek nyelvében sincs szó a kékre: sem a kínaiaknál, sem a hébereknél, sem a szanszkritban. Ha van is rá valamilyen kifejezés, az a zöldhöz kapcsolódik. Az ókori emberek egész egyszerűen kevesebb színt különböztettek meg szavakkal, mint mi. Ez alól talán az ókori egyiptomiak voltak az egyetlen kivétel. Ők voltak az egyetlen ősi kultúra is, amely kék festéket fejlesztett ki, és gyakran használta a kéket ékszerekben és dísztárgyakban,
Ez természetesen nem evolúciós probléma - a színlátás évmilliók során fejlődött ki, nem egy-két évezred alatt -, gyakorlatilag minden nyelvben fokozatosan jelentek meg a színek nevei, ősi szövegek tanulmányozása révén kiderült, feketével és fehérrel kezdődött, majd a piros következett. Ez a vér színe, és a természetből legkönnyebben elkészíthető festékszín. Ezután következett a sárga, a zöld és végül a kék. A zöld és a sárga a növényzet színei. A kék az állat- és növényvilágban kifejezetten ritka. Mint a homéroszi példa is mutatja, kezdetben a nyelvek a színeket inkább árnyalatokként nevezték meg, a kianosz a sötétebb színekre vonatkozott, innen származik a mai ciánkék elnevezés is. A glaukosz a sárga, szürke, világoszöld, vagy világoskék színekre vonatkozott. (lásd glaukóma = zöldhályog.) A nyelvészek szerint az ókori görögök minden bizonnyal látták a kék színt, de nem tekintették elkülönültnek a többi árnyalattól, például a zöldtől.
Lehet fejlettebbnek nevezni a mai nyelveket, de nem csak mi - és nem csak a magyarul beszélők - lennének igencsak bajban, ha a Pantone színskála minden színét meg kellene neveznünk, nem véletlen, hogy a táblázatban betű-számkód szerepel. Gyakorlatilag ma is néhány szín árnyalatával jellemeznénk - igencsak pontatlanul - őket. Hasonlóan ahhoz, mint a murray-szigetiek, akik az eget, amikor világos volt, akkor is az éjszakai feketeségére alkalmazott szavukkal illeték.
