Épp egy hete indult el a Színházi Olimpia Budapesten. Látványosan, egy akrobata drótkötélen átsétált a Dunán. Több ismerősömmel beszéltem, akik jelen voltak az attrakciónál, sőt volt, aki a Dunán egy hajón követte az eseményeket. Mindannyian életre szóló élményről számoltak be.
Egy valódi, egyedülálló teljesítményt láthattak. Drukkolhattak egy embernek, aki emberfelettire vállalkozott. És végig követhették, hogy eléri-e a célját, vagy kudarcot vall. Figyelhették, hogy mennyire sikerül leküzdenie a szél támadását. Mondhatjuk, igazi színház, pláne, hogy a cirkuszművészek mindig sérelmezik, hogy nem sorolják őket a színház kategóriájába. A számot kezdeményező cirkuszi szférába átigazolt, sőt valószínű ott otthonra lelt, volt államtitkár ezúttal hatásos, vonzó produkcióval állt elő. Csakhogy joggal kérdezhetjük, hogy akkor, hol a többi hatásos színházi produkció. Lesz bőven, legalábbis az olimpia nem könnyen követhető programja szerint. Az előzményekhez azonban hozzátartozik, hogy én már akkor nem értettem igazán mit is jelent a Színházi Olimpia, amikor a Nemzeti Színház igazgatója éppen lapunkban mesélt talán először arról, hogy direktori megbízatását egy ilyen hatalmas nagyságrendű, ha lehet, az egész nemzetközi és hazai színházi életet megmozgató rendezvény megszervezésével zárná le. Azóta annyiban mindenképp változott a képlet, hogy a direktor nem távozik, hanem marad a Nemzeti élén. Aztán el is kezdte magyarázni az interjúban és sok más helyen, mi is a színházi olimpia lényege. Természetesen nem arról van szó, hogy a színészek különböző sportágakban versenyeznek, hanem arról, hogy a világ jelentős alkotói elhozzák produkcióikat hozzánk, úgy hogy közben csatlakoznak a sorozathoz a hazai teátrumok, sőt maguk hívhatnak meg külföldi és határon túli magyar színházak vendégjátékait. Az elképzelés szép, elismerésre méltó. Csakhogy joggal felvetődik a kérdés, hogy épp most van–e ideje ennek. A hazai kulturális élet, beleértve a színházakat, a független és magánszínházakról nem is beszélve, roppant nehéz anyagi helyzetben van. Pandémia, rezsiválság, nem beszélve a politikai szétszakítottságról. Volt néhány budapesti színház, amely jelezte, hogy a mostani helyzetben nem kíván a Színházi Olimpián részt venni. Mások pedig kapva az alkalmon és a váratlan pénzügyi lehetőségen, hívtak előadásokat, elkezdtek fesztivált szervezni. Lesz is program bőven, a MITEM-en túl, báb, gyermek és diákszínjátszó fesztiválok, mesterkurzusok, kiállítások és sok minden. Azzal az illúzióval viszont szerintem érdemes leszámolni, hogy az olimpia majd túlmutat a politikán. Épp a napokban e hasábokon is írtunk róla, hogy a görög rendezőnek, a sorozat alapítójának a hazájában is fiatal művészek tiltakoznak az ottani kulturális kormányzat intézkedései ellen. És nálunk sem tudnak elfelejtődni egy ideig a Színház- és Filmművészeti Egyetemmel kapcsolatos események, a hazai színház finanszírozás határokat átlépő aránytalanságairól nem is szólva. Tehát a hazai színházi szféra alkotói, résztvevői, olimpia ide vagy oda, még nagyon messze vannak attól, hogy akár szimbolikusan is, átsétáljanak a Dunán.
Drótkötélen sétált át a Duna felett egy artista, először a folyó történetében – Galéria!