Lámpalázasan készült a felvételre a Columbia lemeztársaság New York-i stúdiójában Benny Goodman (1909–86). Pedig a fiatal klarinétos már szupersztár volt, Szvingkirálynak nevezték. Ő adta az első egész estés dzsesszhangversenyt a Carnegie Hallban, általa lett elismert kortárs művészetté az addig tánczenének elkönyvelt műfaj (1938). Ám aznap nehéz darab várt rá, szavai szerint „a legsátánibb az egész klarinétirodalomban”.
Izgalmát csak fokozta, hogy a zongoránál maga a szerző ült: Bartók Béla (1881–1945). A közös zenélés és az egyedülálló mű, a Kontrasztok egy harmadik virtuóz, Szigeti József (1892–1973) hegedűművész ötlete volt, aki csodagyerekként egy német cirkuszban lépett fel, ott hallotta először amerikai feketék muzsikáját. Barátja, Bartók neki ajánlotta első rapszódiáját. Amikor egy manhattani bárban Goodmannel is megismerkedett, eszébe jutott, hogy összehozza őket.
Először 1938 nyarán vetette föl Bartóknak, komponálhatna egy kamaradarabot hármuknak, klarinétra, hegedűre és zongorára; Goodman, aki már játszott klasszikust – Mozart Klarinétkvintettjét rögzítette a Budapest Vonósnégyessel – vevő lenne rá. Dicsérte hangszeres tudását, lemezeit elküldte Pestre. Bartóknak tetszettek az afroamerikai gyökerű dallamok; úgy találta, a dzsessz „ritmusa, kompozíciója, mint minden népi zenének, nagyon érdekes”.
A nyomaték kedvéért Szigeti megtriplázta az eredetileg ígért honoráriumot. „Okos feleségem, akit az ügyben konzultáltam, kevesellte a 100 dollárt, és azt mondta: hadd fizessen csak Benny háromszázat, és amint látom, neki volt igaza!” – idézi levelét Lampert Vera, az Egyesült Államokban élő Bartók-kutató. Bartók három hét alatt végzett a Verbunkos és a Sebes tétellel, a harmadikat, a Pihenőt a poggyászában vitte magával Amerikába.
Goodman, egy szegény chicagói szabó fia, aki a zsinagóga fúvószenekarában fogott hangszert tízévesen, merész újító volt. Nem csupán a zenei világok közötti határokat lépte át a zsenik könnyedségével. Kvartettjében Teddy Wilson zongorista és Lionel Hampton vibrafonos személyében két fekete muzsikust is alkalmazott, negyedszázaddal megelőzve a diszkriminációellenes polgárjogi törvényeket. Sztár volt, ő megtehette.
A Kontrasztok felvétele előtt Szigeti biztatta, ne izguljon, fújjon csak úgy, mintha saját slágerét játszaná, a Body & Soult.
Bartók figyelmét a legapróbb hiba sem kerülte el, de „nem volt olyan szőrszálhasogató, mint sok más zeneszerző. Az egyik nehéz részletnél vicceltem, hogy ehhez három kézre lenne szükségem, mire azt mondta: »Ne aggódjon. Játssza csak megközelítőleg«…, amit úgy értett, hogy »ne vegye túl komolyan«.”
Európában már tombolt a háború, Bartók kivándorolt (1940). Négy évtized múltán, születésének centenáriumán Goodman, az élő legenda – Yehudi Menuhinnal és Paul Cokerrel – újra eljátszotta a Kontrasztokat. Zongorajátékát, ritmusérzékét és improvizációit méltatva úgy fogalmazott, Bartók vérbeli „swinger” volt. Szójáték, de frappáns fordítás híján is érezzük, szebbet nem mondhatott volna a Szvingkirály.