Spanyolországot egy napra megkísértette a polgárháború súlyos öröksége: negyedszer exhumálták, majd ötödször is eltemették José Antonio Primo de Rivera (1903–36) földi maradványait. A falangista mártír koporsóját a fővároshoz közeli Elesettek Völgyében hantolták ki háromtonnás sírköve alól. A temetőbe tartó menetet szélsőjobboldali tüntetők kísérték a Cara al Sol (A nappal szemben) falangista himnuszt énekelve, néhányukat őrizetbe vették. Az újratemetésre az a tavalyi törvény adott jogalapot, amellyel a Franco-diktatúra dicsőítését akadályozná Pedro Sánchez miniszterelnök baloldali koalíciója.
Az Elesettek Völgyének mauzóleumát a terv szerint úgy alakítják át, hogy minden polgárháborús áldozat, ne csak a falangisták előtt tisztelegjen. A hatalmas kőkeresztjéről már messziről feltűnő emlékhely politikai foglyok rabszolgamunkájával épült, és – a hozzátartozók tudta, beleegyezése nélkül – jeltelenül temettek oda köztársaságiakat is. Az ellenzéki Néppárt nevében Borja Sémper azt mondta, a kormány az aktuális problémákról próbálja elterelni a figyelmet, José Luis Martínez-Almeida madridi polgármester szerint pedig régi sebeket tép fel, megosztja a társadalmat.
A napi politika csatazajában José Antonio Primo de Riveráról alig esik szó, pedig életútja s különösen annak utóélete tanulságos. Apja, Miguel 1923 és 1930 között diktátori jogokkal felruházott kormányfője volt Spanyolországnak. A Falange pártot a fiú küldetéstudatból alapította, hogy folytassa az atyai életművet. Ám az, hogy Francisco Franco tábornok (1892–1975) harcostársa és ideológusa lett volna, nem igaz. A valóság cifrább: a spanyol szélsőjobb két emblematikus alakja – az entellektüel és a katona, a világmegváltó és az opportunista, két alfahím – leplezetlenül utálta egymást.
Az ifjú idealista ügyvéd, Primo de Rivera óvatos modernizációt képzelt, tekintélyelvű, konzervatív-katolikus rendet, amely atyaian óv a veszedelmektől: marxizmustól és forradalomtól, liberalizmustól és demokráciától. Mussolinival rokonszenvezett, a plebejus-felforgató német nácik taszították. Stanley Payne amerikai történész megfogalmazása szerint hiányzott belőle a fasiszta temperamentum. Menthetetlen elitistaként többre becsülte a lovagias ellenfelet, mint az elvakult rajongót. Nem is lett népszerű: pártja az 1936-os választásokon alulról szagolta a 0,7 százalékot.
Államcsínyt tervezett a köztársaság ellen. Tábornokokat biztatott levélben, hogy csak a hadsereg mentheti meg az államot, de válaszra sem méltatták. Mire Franco egy évvel később, 1936 nyarán elszánta magát a hatalomátvételre, Primo de Rivera már börtönben ült. A fogoly, amint értesült, hogy a puccsistáknak csak az ország harmadát sikerült ellenőrzés alá vonniuk, meglátta a közelítő katasztrófát: az elhúzódó polgárháborút. Hogy megakadályozza a vérontást, közvetítőnek ajánlkozott a két tábor között, cellájában „a nemzeti megbékélés kormányának” létrehozását tervezte.
Mégsem kegyelmeztek neki: fegyveres felkelés előkészítésének vádjával golyó általi halálra ítélték, és 33 éves korában kivégezték. Bűn volt, sőt végzetes hiba. A köztársaságiak ezzel elvágták a kiegyezés maradék esélyét, és a fellángoló polgárháborúban az ellenségnek tettek szívességet. Francónak nem kellett az izgága, civil vetélytárs, aki ráadásul értelmesebb nála. Hősi halottként viszont éppen kapóra jött neki. Primo de Riverát „a keresztes háború mártírjának” nyilvánították, szinte vallásos tisztelettel övezték; helyére nem választottak új falangista vezetőt, úgy emlegették: „Élő, de távollévő” (Vivo pero ausente).
Így lett holtában jelképe egy olyan gyilkos diktatúrának, amilyet sohasem akart. Nem tehetett ellene. Az pedig a következő négy évtizedre, a diktátor haláláig hétpecsétes titok maradt, hogy Franco sem volt egészen vétlen a halálában. A monarchisták ugyanis 1936 nyarán–őszén többször is kiszabadíthatták volna Primo de Riverát, de a tábornok minden kínálkozó alkalmat, fogolycserét és kommandós akciót visszautasított vagy elszabotált.
A holttestet tömegsírba temették Alicantéban, majd még a polgárháború alatt kiásták, és egy másik tömegsírba vetették. Győzelmük után a monarchisták újból exhumálták, és pompával szállították San Lorenzo de El Escorialba, az uralkodóház hagyományos temetkezési helyére. Újabb húsz év múltán, 1959-ben költöztették az Elesettek Völgyébe. A sors keserű fintora, hogy később mellé temették az elhunyt diktátort is, sírszomszédok maradtak Franco kihantolásáig (1975–2019). José Antonio Primo de Rivera földi maradványai hétfőn a madridi San Isidro temető családi kriptájába kerültek – 87 év után talán most már végleges nyughelyükre.