A név nem hangzott ismeretlenül, viselője 1975 őszén a Newsweek és a Time magazin címlapjára is felkerült. A falmászás napján Memphisben mutatta be Born to Run című nagylemezének üdítő darabjait. Az album megalapozta Springsteen hírnevét, áttörés volt a pályáján. A korong az amerikai LP-lista harmadik helyére került, hétmillió példány kelt el belőle.
A kritika szintén kedvezően fogadta. A Billboard magazin azt írta: „A dalok érthetőek azok számára is, akik még soha nem vezettek Chevrolet-t.” (Springsteen abban az évben vett meg egy 1960-ban gyártott Corvette kabriót – a szerző.) A BBC ítésze így vélekedett: „A nyolc dal hossza nem éri el a negyven percet, de olyan kielégítő egészet alkot, mint egy anyagban gazdag, kitűnő csokoládétorta.” A legragyogóbb bírálat pedig ekképpen szólt: „Ez az album minden, aminek egy rocklemeznek lennie kell.”
A szerző-gitáros-énekes maga is megfogalmazta: „Olyan rocklemezt akartam elkészíteni, amely nagyot szól, és torkon ragad.” A megvalósítás stimmelt a szándékkal. A fél évvel az album kiadása előtt kislemezen is megjelentetett címadó dal, továbbá a Thunder Road, a Night, a Backstreet, a Meeting Across the River máig a legjobb Springsteent idézik, a Tenth Avenue Freeze-Outban benne van egész rock-Amerika, és hajdanán még azt is el lehetett viselni, hogy a She’s the One-ról ironikusan megjegyezték: „E számban Springsteen úgy énekel, akár egy túlbuzgó Elvis-imitátor.”
Sokat mond, hogy önéletrajzi könyvének címéül a Born to Runt választotta az amerikai emblémává lett rocker. E dalt a Rolling Stone magazin kimutatása szerint 1744-szer játszotta koncerten, míg a Thunder Roadot 1424-szer.
A nagylemez felvétele tizenöt hónapig, a címadó számé – amelyről az a magasztos méltatás is megjelent, hogy „valóságos rockopera” – fél évig tartott. A Junglelandet Springsteen tizenhat órán át játszotta fel Clarence Clemons szaxofonossal, akinek a vállára támaszkodik az album emblematikus borítóján.
Harmadik nagylemeze megnyitotta előtte az utat. Annak nyomán mehetett első országos – negyvenállomásos – turnéjára, és szintén ez az album teremtette meg számára az első két brit koncert lehetőségét (mindkettő a Hammersmith Odeonban zajlott). Miként annak idején kommentálták: „London végre készen áll Bruce Springsteenre.”
A Creem amerikai rockmagazin ezzel a meghökkentő címmel jelent meg 1976 januárjában: „Springsteen nem Isten, és nem is akar az lenni.” A cikkben a lap nem akárkikkel említette együtt: „Meglehet, úgy polarizálja az embereket, ahogyan azt Elvis, a Beatles, a Stones, Dylan, az igazán nagyok tették kezdetben.” Jellemzéseként pedig ez látott napvilágot: „Magabiztos anélkül, hogy arrogáns lenne, derűs annak tudatában, hogy mit tesz a dalaival, az énekével, a zenekarával. Springsteen elbűvölő rockot készít abból a belső meggyőződésből, hogy szinte minden érdekes, sőt lenyűgöző.”
A Born to Run album jelentőségét az is aláhúzza, hogy megjelenésének harmincadik évfordulóján, 2005. november 14-én a Columbia Records kiadta újra (vinyl és CD formában egyaránt). Ez a Born konkurál a másikkal, az 1984-es Born in the U. S. A.-jel, amely alighanem Springsteen leghíresebb nagylemeze. Ebből több mint négyszer annyi fogyott el, mint az 1975-ös albumból, de a csúcsteljesítmény nem jöhetett volna létre a kilenc évvel korábbi remeklés nélkül.
A Rolling Stone párhuzamot is vont a kettő között: „A Born in the U. S. A. a leghallgathatóbb Springsteen-album a Born to Run óta.”
Amikor a hetvenötös nagylemez megjelent, nálunk a Németh–Szenes szerzőpár könnyűzenei kesergője vezette a listát az Apostol tánczenekar előadásában. Ám a rock iránt az együttes tagjainál elkötelezettebbek közül csak azok dúdolták, akik véletlenül elejtették és összetörték Springsteen korongját, hogy „nehéz a boldogságtól búcsút venni”.