Oroszország;GDP;Ukrajna;leleplezés;háború;demográfia;Vlagyimir Putyin;

Brutális számok leplezik le Vlagyimir Putyin légvárait, Oroszország vakon rohan az önpusztítás felé

Az orosz GDP 20 százalékkal nőtt 1991 óta. A lengyel 190-nel.

Feszült várakozás előzi meg a tavaszra beharangozott nagy ukrán ellentámadást. Katonai szakértők, politikai elemzők megpróbálták már szinte az összes lehetséges forgatókönyvet modellezni. Vannak, akik abból indulnak ki, hogy csak az ukrán sikerek mértéke a kérdéses. Mások szerint az orosz hadsereg van annyira erős, hogy nem ad fel további területeket, és ezzel évekig tartó állóháborúvá húzza el a harcokat.

Mivel a tervezett hadművelet minden részlete szigorú hadititok, nem marad más, mint a találgatás. A bizonytalanságot csak növeli, hogy a hivatalos ukrán források tartják magukat a vállalt információs csendhez, és az oroszok által megszállt területek felszabadításának a szükségességén mint megfogalmazott célon túl semmit sem szivárogtatnak ki.

Talán ezért is tűnhet alkalmasnak ez az időszak arra, hogy ismételten megvizsgáljuk a folyamatok mélyén megbúvó előzményeket. Az olyan történelmi tényekre gondolok, melyek ismerete közelebb vihet annak megértéséhez, hogy mi volt a háború megindításának az oka. Mert

Vlagyimir Putyin nem unalmában adta ki a parancsot Ukrajna lerohanására,

nem véletlenül készültek évekig a már 2014-ben kezdődött agresszió villámháborús lezárására.

Meglepő módon a lehetséges megfejtéshez nem egy katonai elemzés vagy hadászati összefoglaló visz közelebb. Néhány napja Bulat Nigmatulin professzor olyat tett, amire senki sem számított. Tőle végképp nem, mivel korábbi politikai szerepvállalásából nem következett a most briliánsan összeállított rendszer­elemzés, az orosz elnök által felépített orosz légvár kegyetlen leleplezése.

Bulat Nigmatulin nem tett mást, mint hogy egymás mellé tette a nyilvános, hivatalos állami statisztika számait. Ezek többségéből a gazdaság működésére, annak dinamikájára, a versenyképességre lehet következtetni. Ilyen például a GDP, a bruttó hazai termék, ami egy adott ország gazdasági termelésének a mérőszáma, vagyis méri a nemzeti jövedelmet és a teljesítményt. Ezek mellett a professzor megvizsgálta a megtermelt javak társadalmi elosztásának szociális, egészségügyi költségvetési számait is.

Fontos látni, hogy ezek a számsorok nem politikai trükközés, szándékos torzítás révén jöttek létre.

A nemzetközileg elfogadott és alkalmazott mutatók elfogulatlan képet tárnak elénk, csökkentve annak kockázatát, hogy a belőlük levont következtetések egyik vagy másik érdekcsoport javát szolgálják. Vagyis ezúttal lehetőleg spóroljuk meg azt a kört, amikor oroszellenességet, nyugati balliberális, esetleg amerikai birodalmi érdekeket keresünk az elénk táruló tragikus összkép mögött. Mert bárhogyan is közelítünk Bulat Nigmatulin közléséhez, nem látunk mást, mint egy önpusztító, saját jövőjét felélő, versenyképtelen államot.

Az elmúlt harminc évet vizsgálja az összeállítás, azt, hogy mit ért el Oroszország a főbb mutatók tekintetében. Bulat Nigmatulin nem köntörfalaz, egy sokkoló ténnyel indít. Állítása szerint a vizsgált időszakban, de leginkább a 80-as, 90-es években

Oroszország elveszített 13,5 milliót a lakosságából – a természetes halálozási számokból következő népességfogyáson felül.

Vagyis az ország lakói aránytalanul gyorsabban halnak, miközben egyre kevesebb gyermek születik. Ez a brutális szám megegyezik a Szovjetunió II. világháborús halálos áldozatai számának – 27 milliónak – a felével. Az össz-szovjet áldozati számon belül az orosz föderációra, ami a mai Oroszországnak felel meg, 13,5 millió halott jutott. Ennek a zavarba ejtő ténynek a magyarázatához Nigmatulin a gazdasági és szociális folyamatokat hívja segítségül. Szerinte az a társadalmi modell, amit Putyinék választottak a Gorbacsov és Jelcin által fémjelzett átmeneti évtized után, Oroszország tönkretételéhez, hosszú távon a birodalom jelenlegi formájában való megsemmisüléséhez vezet.

A professzor által bemutatott számsorokból az látszik, hogy Oroszország nem tudta kitermelni a fejlődéséhez szükséges értékeket. A természeti kincsekből, a kőolajból és földgázból, azok exportjából származó hihetetlen bevételek nem kellő mértékben szolgálták az ország össztársadalmi érdekeit. Világosabban fogalmazva:

egy jelentős részüket ellopták, egy másik, nem elhanyagolható részük pedig nem tudott hatékonyan hasznosulni.

Mert külföldre „menekült” magánvagyonok formájában, vagy pedig pazarló módon lett elherdálva. A demokratikus intézményrendszer és a jogállami keretek között működő egészséges piacgazdaság elsorvasztása a választott társadalmi modell következménye. Az egyszemélyi döntéshozatal, az elnökre és annak szűk környezetére korlátozott érdekérvényesítés versenyképtelen gazdaságot, hosszú távon életképtelen társadalmi berendezkedést eredményez. Vagyis válságot, állandó belső-külső ellenségkeresést, végül háborút.

Térjünk inkább vissza a számokhoz… Oroszország a vizsgált harmincéves időszakban 20 százalékos GDP-növekedést tudott felmutatni. Hogy ez miként viszonyul a többiek teljesítményéhez? Az Európai Unió tagjává vált kelet-európai államok közül Bulat Nignmatulin 

Lengyelországgal példálózik, ahol az orosz 20 százalékos gyarapodással szemben 190 százalékos GDP-növekedést értek el 1991 óta!

Az Egyesült Államok esetében ez az adat 200 százalékos fejlődést mutat, Kínánál meg a szédítő 1400 százalékot.

Na de hagyjuk az utóbbi két gazdasági óriást, s maradjunk a számunkra kezelhető földrajzi és gazdaságpolitikai léptékeknél. Lengyelország, mint az EU-tagságot elnyert többi kelet-európai állam, élhetett a felzárkózási eurótámogatások rendkívüli hatásával. Euró-ezermilliárdok áramlottak a nemzetgazdaságokba, az infrastruktúrába, az értéktermelő gazdasági ágazatokba. Voltak új EU-tagok, akik hatékonyan éltek ezeknek a forrásoknak a beépítésével a nemzetgazdaságokba, mások kevésbé büszkélkedhetnek az eredményeikkel. Míg Lengyelországnak nincs szégyenkeznivalója, érdekes lenne megismerni a magyar számokat.

Izgalmas szembesülni azzal, hogy míg a 2019-et megelőző tíz évben Oroszország éves átlagban 1 százalékos növekedést tudott elérni, közben Lengyelország 3,6 százalékot, az Egyesült Államok 1,8 százalékot. Nigmatulin szerint ez az orosz 1 százalék azt jelzi, hogy az ország gazdasága tíz éve stagnál.

Vagyis míg a többiek ütemesen növekedtek, erősödtek, addig Oroszország egyre jobban lemaradt.

Azt azért mindenképp érdemes megjegyezni, hogy ami a kelet-európaiaknak a felzárkózási támogatások pénzözöne volt, az Oroszországnak az energiahordozók exportjából származó, számunkra elképzelhetetlen volumenű költségvetési bevétel. Az állami nyugdíjalapban és aranytartalékban Moszkvának sikerült jelentős, biztonsági tartalék jellegű felhalmozást elérni. Viszont a források nagyobb részének a visszaáramoltatása a nemzetgazdaságba csak a jelszavak szintjén valósult meg. Oroszország külkereskedelmi bevételeinek a 60 százaléka változatlanul az energiahordozók eladásából származik.

Oroszország versenyképtelenségének drámai bizonyítékául Nigmatulin azt a mutatót említi, amely szerint még a szovjet érában is a beruházási volumen 1 százalékos növelése 1 százalékos GDP-bővülést eredményezett. Ezzel szemben jelenleg a beruházások minden 1 százalékos növelésével csak 0,5 százaléknyi GDP-gyarapodást tudnak elérni – a nemzetközi átlag 1,15 százalék.

A professzor következtetéseit röviden úgy lehet összefoglalni, hogy ha változatlanok maradnak az orosz gazdaságpolitika meghatározó fő működési elvei, akkor

Oroszország végérvényesen a magas hozzáadott értéket teremteni képtelen, fejletlen, elszegényedett státuszba süllyed.

Szerinte társadalmilag tarthatatlan a megtermelt javak elosztásának gyakorlata. A legszemléletesebbnek a szociális jellegű költségek százalékarányát tartja Nigmatulin a központi költségvetésen belül. Oroszországban ez a sor az összköltségek 20 százalékát tartalmazza, ezzel szemben Lengyelországban ugyanez a tétel 26 százalék. Vagyis Oroszországban a nagyon alacsony hatékonysággal megtermelt javakat egy szűk csoport érdekeinek, a társadalom 2-3 százalékának alárendelve osztják el, teljesen felemésztve a fejlődés lehetőségét, a jövőt.

Ezek után világosan látszik az összefüggés a társadalmi feszültségek kezelése és az állandó belső-külső ellenségkeresés, a mindig, minden nehézségért hibáztassunk másokat gyakorlata között. Ennek példáit ismerhetjük saját környezetünkben is; igaz, a háborús hisztéria keltéséig, majd egy totális háború kirobbantásáig valóban csak Moszkva tudott eljutni.

Felismerve a maga választotta gazdasági, társadalmi modell tarthatatlanságát,

Vlagyimir Putyinnak és a legszűkebb környezetének olyan reformfolyamatokat kellett volna elindítania, amelyeket még csak elképzelni sem lehetett hatalomvesztés nélkül. 

A zsákutca annyira szűknek bizonyult, hogy Oroszország vezetőjének nem volt lehetősége visszafordulni. Így pedig Putyinnak valóban nem maradt más választási lehetősége, mint menni előre, a falig.