Akadnak az életünkben igazi őrangyalok. Nem csak barátaink ők, nem csak megbeszéljük velük mindennapi gondjainkat, hanem gyakran az az érzésünk, mintha minden lépésünket aggódva figyelnék. Ilyen volt a hétvégén elhunyt Pomogáts Béla író, irodalomtörténész, irodalomkritikus 2018-ban elhunyt édesapám, Rónay László számára. Elválaszthatatlanok voltak, és nem csak az irodalom kivételes ismerete kötötte össze őket, hanem a hasonló világnézet, az istenhit, de egyúttal a kérkedő katolicizmus elutasítása is. Sokszor jártak össze az író- irodalomtörténész-társakkal, Kenyeres Zoltánnal, Bodnár Györggyel, Juhász Ferenccel, Szabó B. Istvánnal. Közülük már csak Zoli bácsi maradt – én mindig így nevezem, nem is tudnám máshogy.
Pomogáts Béla 1934 október 22-én született Budapesten. A Piarista Gimnáziumban érettségizett 1953-ban, ami az akkori világban nagyon nem csengett jól. Sokszor mesélt büszkén az 56-os forradalomban játszott szerepéről, majd az internálótábor kínjairól. Ezt követően néhány évig középiskolában tanított, de ő inkább a tudomány világában érezte otthonosan magát. 1965-től a Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézetének munkatársa volt, itt töltöttek el csodálatos közös éveket édesapámmal és más legendás írókkal, irodalomtörténészekkel. Számos laphoz írt, megannyi szervezetnél játszott vezető szerepet. 1993-2004 között az Írószövetség elnökségi tagja volt, majd 1995-2001 között elnöke. 1994-től az Ötvenhatos Emlékbizottság szóvivői tisztségét is ellátta számos egyéb megbízatása mellett, 2002-2007 között pedig az Illyés Közalapítvány elnöke volt. Könyveinek se szeri, se száma. Több monográfiát írt, köztük Radnóti Miklósról, Kuncz Aladárról, Jékely Zoltánról, Dsida Jenőről, Faludy Györgyről, Kassák Lajosról, Juhász Ferencről. Az erdélyi irodalmat és irodalomtörténetet senki sem ismerte jobban nála, számos könyvet jelentetett meg a témában. Több díjjal ismerték el páratlan életművét, köztük Széchenyi-díjjal, József Attila-díjjal, Akadémiai Díjjal, illetve megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjét.
„Lacika, hogy vagy?” – kérdezte oly sokszor Béla egyre többet betegeskedő édesapámtól. Béla, te már biztosan jól vagy, hiszen az oly hosszúra nyúlt fájdalmas bolyongás után végre révbe értél: ott mesélheted az 56-os élményeidet, ecsetelheted az erdélyi írók varázslatos világát a rég nem látott barátok között.
