BEUGRÓ A nézői alázatnak is búcsút intünk Vágó István váratlan halálával. Illetve annak, ami még megmaradt belőle. A műsorvezető (a hideg is kiráz a kvízmester kifejezéstől) ugyanis következetesen képviselte a tudás vagy egy ma már teljesen kihalt fogalom, az általános műveltség iránti tiszteletet. Az ő vetélkedőinek többségében nem a vakszerencse, a celebség elviselhetetlen könnyűsége volt a főszereplő, nem csupa illékony összetevőből építkezett. Arról beszélt, hogy vannak olyan értékek is, amelyek a készülék kikapcsolása után is velünk maradhatnak egy kis erőfeszítéssel. A tudáshoz ugyanis csak így lehet hozzájutni, kutakodni kell, olvasni és maximumra járatni a kételyt, minden értelmiségi hozzáállás legfőbb elemét. Kérdezni, újra rákérdezni, akár a saját tudásunkra is és nem bedőlni a könnyű válaszoknak. Ezért is tölthette be olyan jól a Szkeptikusok Társaságának elnöki posztját.
És ami a legfőbb: ezek a műsorok nem a néző kényelmét szolgálták ki. Nem azt akarták elérni, hogy okosabbnak érezze magát bárkinél, hogy a fölényét kiélje, amire manapság olyannyira szeretnek rájátszani a tévéműsorok, hanem épp ellenkezőleg, arra világítottak rá, hogy van még tennivalója elég, ha a világot szeretné megérteni. A tudomány tényeinek és szemléletmódjának leértékelődésére a világjárvány is – amolyan mellékhatásként – fájdalmasan rámutatott.
A tudomány által igazolt tények lassan ismét a hit kérdésévé váltak, és bármire rá lehet sütni a fake news/fact kifejezést, ami nem illeszkedik a saját világnézetünkbe.
A tagadást itt nem az állandó kíváncsiság, a régi hitek megcáfolásának kutatói igyekezete vezérelte, hanem csupán az ego túlbuzgása: csak nekem lehet igazam. Nem nehéz ebben észrevenni a nézői tudatlanságot kiszolgáló műsorokat, a buborékot dagasztó algoritmusokat a közösségi médiában, amelynek céljai szintén ugyanazok: semmilyen kellemetlen tény ne zavarja a szórakozni vágyót.
Vágó István ma nem válhatna azzá, aki volt. Az is egyre megmosolyogtatóbbnak tűnik, hogy Egri János a nyolcvanas években ki tudott tűnni egy olyan puritán vetélkedővel, mint az Elmebajnokság. Ma már a műsor neve is merő anakronizmus lenne. Kivételek persze akadtak Rónai Egon vagy Gundel Takács Gábor révén, akit akár méltó utódaként is tisztelhetünk, és az is öröm, hogy az ő műsoraik mind nézettségben, mind népszerűségben amolyan szigetekként emelkedtek ki a középszerből. Az viszont továbbra is beszédes, hogy a két legnagyobb kereskedelmi csatorna, vagyis a közízlés lekövetője és alakítója meg sem próbálkozik hasonlókkal.
Mindez persze roppant kedvez a kritikátlanságra és egyszerű üzenetekre alapozó tévhiteknek, rendszereknek, hatalmaknak. Az érvek ideje lejáróban, az erózió pedig egyszerre zajlik a környezetben és önmagunkban, az előbbit eszetlenül kihasználjuk, utóbbit elviselhetetlenné hizlaljuk. Mert ma nem a Vágó-féle vetélkedők nyertesei vagy szimpatikus vesztesei a győztesek. A kérkedés korát éljük, amelyről lepattan a szkepszis, és csak a hódolat nyelvéből ért. És imádja az alattvalókat.