- Olcsó hírnek „fake” a neve: Fizetőkapukkal harcol a világsajtó a propaganda ellen

Romlott húst nem csak elvből nem eszik az ember. Rosszul lenne tőle, sokáig csak hálni járna belé a lélek, a termelésből is kiesne, és egy ideig rá se tudna nézni a nagymama wiener schnitzelére. Csapás csapás hátán. A kolbászt is bizalmi terméknek tekinti a magyar, és leginkább csak abban hisz, aminek a minősége felől kétsége sincs, mert maga töltötte. A híreknek mégis sokan hajlamosak vakon hinni. Hogy időközben a tévét, a lapot, a rádiót a pártközpont (vagy ahhoz lojális, tehát eleve alkalmatlan) brigád szerkeszti? Ügyet sem vetnek rá. A tévében mondták, interneten írták, tehát igaz (vö. nyugati liberális hordák fogják feldúlni a választások napján Budapestet, kormánypropaganda, 2018). Ha nem írnak róla, akkor pedig nincs is (vö. Hadházy Ákos korrupcióinfóit hiába keresnénk a kormánybarát felületeken, a Fidesz-holdudvar hajmeresztő gazdagodása nincs a topikok között).

„Hiszünk abban, hogy az újságírásnak megvan az az ereje, ami az olvasó életét gazdagabbá és teljesebbé, a társadalmat pedig erősebbé és igazságosabbá teszi” – hirdeti a The New York Times mottója, miközben heti 0,5–075 eurós kedvezményes előfizetési lehetőségekkel kínálják magukat.

A brit Guardian is támogatást kér, havi 2–15 eurós lehetőséggel, hasonló szándékkal, a sajtószabadság világnapjára, május harmadikára utalva. „A szabad sajtó világszerte veszélyben van. Meg kell védenünk, újra kell élesztenünk. Ha hagyjuk meghalni, akkor elnézzük, hogy Putyin, Trump, Erdogan és Hszi mérgezzék a valóságot, és azt terjesszék” – írják. Ingyenességet ígérve, miáltal pontos információkkal felvértezve küzdhetnek a propaganda, a cenzúra és a félretájékoztatás ellen.

Az angolszász tradicionális hírpiacon másfél évtizede kezdődött a nagy és költséges online szerkesztőségek előfizetéses finanszírozása. A print lapok hamar fenntarthatatlanná váltak a kizárólag internetes, tehát sokkal olcsóbban működő felületek megjelenésével, és a válságok is megtépázták őket. A hirdetők megroppanása azonnal kihatott a bevételeikre (akkoriban durván kétharmadrészt a hirdetésekből éltek a periodikák, egyharmadot tettek ki az előfizetések és áruseladások.) A gazdaság megtorpanásával számosan lehúzták a rolót vagy ritkították a megjelenéseiket. Amivel nincs is semmi baj, a szívfájdalmon túl; többük kétszáz éve működött, és senki nem ígért számukra örökkévalóságot.

Az online világ az okoseszközeivel értelemszerűen alakította át a hírfogyasztási szokásokat. Mindenkor, mindenhol kattintásnyira vannak a legfrissebb információk, kávézóban tegnapi híreket böngészni nem a legtrendibb elfoglaltság.

mert ily módon nem kell kiolvasni az internetet, és előzetes tudást feltételezve szelektálni és mérlegelni (folyamatos fact-check) a tájékozottságért. Ezt az azonos szerkesztőségben készülő online sem tudja, mert a mégoly azonos idejű hírfolyam beláthatatlan. Nincs címlap, nincs lapszél, és nincs utolsó oldal sem. Ha a print egy játékfilm nyitó és záró képsorral, a rovatok, a műfajok és a szerzők dramaturgiájával, akkor az online hírfolyam egy élő közvetítés, aminél nincs pontosabb ugyan, de időigényesebb és kimerítőbb sem. (A 2020-ban az Oxfordi Angol Szótár által az év szavának választott doomscrolling, vagyis végítélet-görgetés jól jellemzi, amikor képtelenek vagyunk abbahagyni a hír- és kommentfolyamok olvasását – a szerk.)

Állami híráruház

A Reuters Institute Digital News 2019-es jelentése 38 országban vizsgálta a hírfogyasztók tájékozódási és fizetési hajlandóságát. Ez alapján a felhasználók 17 százaléka tekinti hírforrásnak a „fake news”-ban egyre gazdagabb közösségi médiát.

A brazilok 85 százalékkal vezetik a legóvatosabbak listáját, a hollandok 31 százalékkal a legnaivabbakét. Itt látszik ugyan valamiféle összefüggés az állam szabadságfoka és az állampolgári bizalomszint között, de nem valószínű a szoros korreláció: egy autokrácia felismerése nem hozza magával annak megszűnését, és a bizalom magasabb szintje sem feltétlenül jelenti Kossuth és Ráth lapszerkesztők paradicsomát.Nehéz elképzelni, de az értékes híreket sok helyütt fizetőkapuk mögött találni a térség országaiban is. Szlovákiában több mint tíz éve építik a Piano nevű előfizetéses rendszert, amihez akkoriban kilenc sajtóorgánum kapcsolódott: napi- és hetilap, folyóirat, offline és online televízió, hírportál. A terv bejött, internetes honlapjaik olvasottsága nem csökkent. A 34 felület tartalmai között havi 2,90, illetve évi 29 euróért lehetett választani akkor, a heti előfizetést 0,9 euróért adták. Néhol csak a véleményeket, vitacikkeket áraztak be, másutt a gazdasági újságírás elmélyült ismereteket igénylő cikkeit teljesen leválasztották az ingyenes tartalmakról.

Zsolt Péter médiaszociológus, a Méltányosság Politikaelemző Központ kutatási igazgatója nem gondolja, hogy a hírfelületek támogatása dolgában a posztkommunista blokkban jobb eredményeket érnének el nálunk. Sőt, azt valószínűsíti, hogy ahol liberálisabb a központi hatalom, ott talán lassabban ébrednek az emberek, hogy a tartalomért fizetni kell. – A médiának van egy olyanfajta „perverziója”, hogy minél rosszabb, annál nagyobb az objektivitásra törekvő hírek iránti kereslet. Szerintem már jobban állunk az előfizetési hajlandósággal – mondja, hozzátéve, hogy e hipotézis alátámasztására nem ismer naprakész statisztikákat.A kutatási igazgató szerint polgárosultabb honfitársaink akkor kezdtek el fizetni a tartalmakért, amikorra a médiumok jelentős része már kormányzati finanszírozású lett. A nagy áttörést a Telexnél látta, de korábban is voltak részsikerek a fizetős internetes tartalomgyártók erőfeszítéseiben. – Ha történetileg nézzük, az első újságokért fizetni kellett, méghozzá nem is keveset. Aztán beköltözött a lapokba a reklám, ami tömegek számára tette lehetővé a hírfogyasztást (Penny-lapok). A reklám és a közéleti témák találkozása magával hozta a bulvárosodást (tabloidizációt), de a reklám elvben biztosíthatta a politikai függetlenséget.

Az olvasók azonban hozzászoktak a szinte ingyenes hírfogyasztáshoz. Hogy mégis miért voltak hajlandók például az Egyesült Államokban vagy Nyugat-Európában sokan pénzt kiadni a médiatermékekért? – Ahol erős médiaetikai standardok alakultak ki, amelyeket a közönség is megszokott, ott később hajlandók voltak fizetni az olvasók a megszokott minőségért – véli Zsolt Péter. – A nagynevű újságok át tudtak térni az elektronikus verzióra, és az ingyenes riválisok nem sodorták el őket. Két dologra van tehát szükség: a társadalomban mély gyökeret eresztő médiumra, vagyis hagyományra, és polgárosult fogyasztóra. A Nyugat abból a szempontból is szerencsésebb volt nálunk, hogy a politikai hatalom nem akarta felvásárolni a médiatermékeket.

Vagy akarta, de nem tudta. Maradt a befolyásolás kísérlete.

De arra aligha gondolt bárki, hogy az ideológiai barátnak tekinthető médiumok mellett a politikailag természetszerűleg neutrálisakat (megyei lapok) és a közmédiumokat is megszerzi. Emlékezetes, hogy Heinz-Christian Strache egykori szabadságpárti osztrák alkancellár milyen elismerően szólt az Orbán Viktor által létrehozott médiakörnyezetről – részben ebbe a sóvárgásába bukott bele. Egy orosz milliárdos nő felültette: megszerzi neki a választási kampányra a legolvasottabb osztrák napilapot, a Kronen Zeitungot, persze nem önzetlenül. Kultúrállamban könnyebben elhasal, akit ingoványos terepre vezet a hatalomvágya.

Ne puskázzátok el!

Magyarországon kizárólag az előfizetők és adakozók jóvoltából kevés médium képes magabiztosan fenntartani magát. Egy ilyen média alapítására tett kísérletet 2018-ban Dudás Gergely, az Index egykori főszerkesztője a Politis című portál tervével, aminek egymilliós euró alapító költségét közösségi finanszírozásból igyekezett előteremteni. A rokonszenves terv ugyan meghiúsult, de az összejött (és aztán minden elemében visszautalt) 37,5 millió forint így is rekordösszegnek számított akkoriban. Az újságíró meg­győződésén a kudarc sem változtatott: az előfizetéses modell lehet a több közéleti és minőségi tartalom, valamint a politikától és a hirdetőktől való függetlenség elsődleges biztosítéka. Később a kormányhoz halálosan közel került Index szinte teljes egészében felállt szerkesztősége a Telexszel ért el korszakalkotó finanszírozási sikert, amiben a határokon átívelő hírverés és szabadságkampány is támogatta a munkatársakat. A hvg.hu és a 444.hu előfizetésért építi hűséges olvasói táborát, a hetilap ÉS cikkei reklámokért cserébe olvashatók.

– Tanári tapasztalatom az, hogy amikor félév elején felteszem a kérdést, hogy létezik-e független média, akkor a mai levegőt beszívó fiatalok igen szkeptikusak. De az év végére rájönnek, hogy a felelősség az ő vállukat nyomja, nekik kell fizetni a tartalomért. Egy oktatónak nincs joga megmondani, hogy milyen irányultságú médiumért áldozzon valaki a pénzéből, de azt nagyon is fontos megtanítania, hogy áldoznia kell. A felismerést felgyorsíthatják a demokrácia működését megvilágító tanárok, civilek, szülők. Ha ezt nem tanítja meg a felnőttgeneráció a fiataloknak, és nekik a saját kárukon kell ráébredniük, megint elpuskázunk 30 évet – hangsúlyozza a kockázatokat Zsolt Péter.