- „Ha tényleg kulturális és gazdasági tényező akarunk lenni, az első dolognak kellene lennie a pedagógusok anyagi és emberi méltóságának helyreállítása”

Elöljáróban tisztázzuk, hogy rokoni vagy csak névrokoni szálak fűzik a múlt század első felében kibontakozó szocialista tanítómozgalom egyik vezető alakjához, Czabán Samuhoz?

Rokoni. És van egy önéletrajzi könyv is Czabán Samu életéről, a címe: A tanító. Ami vicces, mert én is félig az oktatásnál kötöttem ki, szóval megírták előre az életem forgatókönyvét. Ez egyébként megnyugtató, mert a mai fiatalokon óriási a pszichológiai nyomás, hogy "papíron” bármik lehetnek, és nekik kell megtalálniuk, mit akarnak legmélyebb valójukban.

Szóval a név kötelez… Miért érezte úgy, hogy a hagyományos módszerek helyett újhoz kell nyúlni?

Tapasztalatból tudom, hogy a frontális oktatási módszerek, amiben egy passzív hallgató és egy oktató áll egymással szemben, nem elég hatékonyak. Már a hallgató szó is azt jelenti, hogy valaki beszél, a másik meg figyel. Ha a diákot kérdezik, és helyes választ ad, kap egy piros pontot. Ez rossz sémát ad arról, miként működnek a dolgok hétköznapi életben. Sok elmélet magyarázza a világot, ezek versenye és ütközése a tudományos haladás motorja. Egy diák miért ne szállhatna versenybe és kérdőjelezhetné meg az oktatóját?

Amiről most beszél az kvázi a kritikai gondolkodás. Ennek híján vagyunk az országban.

Igen, a refeudalizált nyilvánosságban nincs igazi racionális párbeszéd, így a kritikai gondolkodás sem nagyon fér el. A mai nyilvánosság úgy működik, mint amikor futballcsapatoknak szurkolunk, és erről részben a politika tehet, aminek ez nagyon kényelmes állapot. De nem csak kritikusan gondolkodni kell megtanulni, arra is fel kell készíteni az embereket, hogy a kritikát be tudják fogadni. Ha valaki megkérdőjelez, nekem is a legelemibb érzésem, hogy miért támadnak. Meg kell tanulnunk ezt az elemi érzelmi reakciót tudatosan felülírni, és megérteni, hogy ha kritizálnak minket, az nem feltétlenül személyünknek szól. Nem arról, hogy mi mint emberek, nem vagyunk elég jók, hanem annak szól, amit csinálunk. Végül nekünk is jobb lesz, mert fejlődni tudunk a kritikák mentén.

A Karmelitában zajlott diáktüntetés eseményei nem épp erre utalnak... Mi a véleménye az ott történtekről? Meg arról, hogy hogy annak az országnak, ahol ennyire semmibe veszik az oktatást, annak tényleg nincsen fényes jövője?

A probléma nem a Karmelitában kezdődik. A politikai elit évtizedek óta nem hajlandó oktatási reformokba kezdeni, mert az olyan hosszú távon kifizetődő befektetés, amivel nem lehet megnyerni a pár éven belül zajló választásokat. Gondoljunk bele, valaki megreformálja a tanárképzést, 5 év, míg az első új rendszerben képződött pedagógusok kijönnek az egyetemről, és 8, mire az első, általuk tanított diákok kikerülnek a közoktatásból. Az oktatási reformok gyümölcseit 20 év múlva aratja le az egész társadalom, a politikus viszont most akar hatalmon maradni. A krumpliosztással jobban jár. Pedig a nagy gazdasági ugrást végrehajtó államok, mint Ázsiában Tajvan vagy Japán, Európában meg Finnország mind a minőségi oktatásnak köszönhetik gazdasági nagyságukat. Azokra a tudósainkra, akikre oly büszkék vagyunk, valójában az előző század közepi tanároknak az érdemei. Ha tényleg kulturális és gazdasági tényező akarunk lenni, az első dolognak kellene lennie a pedagógusok anyagi és emberi méltóságának azonnali helyreállítása. 

A balatonfelvidéki Csórompusztán augusztus 21. és 27. között többek között a kritikus gondolkodásmódot is igyekeznek erősíteni. Miért épp ott?

Van ott a Kapolcs melletti dombon egy felújított majorság, amit a ‘90-es években kezdtek el fejleszteni tájépítészek, ami mára egy csodálatos hellyé vált. A természetközelisége egyfelől azért fontos, mert az ember a természetben fejlődött, evolúciósan kódolt szükségletünk, hogy növények, állatok vegyenek körül minket. Nem véletlen, hogy például egy erdei séta milyen nyugtatólag hat ránk. Másfelől a globális felmelegedés miatt át fog alakulni a világunk, így meg tudjuk mutatni, milyen a természetesebb, lassabb élet.

A szabadegyetem azt takarja, hogy bárki jelentkezhet?

Nem egészen. 18 és 32 év közöttiek jelentkezhetnek. De amúgy tényleg szabad, mert nincsenek elvárt követelményeknek, érettségi nélkül is be lehet kerülni a programba. 70 fő számára támogatott a rendezvény. És azért is szabad, mert kötetlenebb a formája, egy táborban vagyunk, közösen választhatunk a programok közül, este bulizhatunk, kikapcsolódhatunk. És persze a jelző azért is „ül”, mert szabadabb az oktatási forma, nem megkérdőjelezhetetlenül áramlik a tudás egyik irányból a másikba, hanem inkább együtt hozzuk azt létre.

Egyáltalán miért van szükség efféle rendezvényekre?

Ugye van a sztereotip középiskolai felosztás, ami átszivárog az egyetemre is: vannak a stréberek, meg a menő srácok, akik számára a kettes a legjobb jegy. Átjárás nincs. De nem értem, miért ne lehetne menő olvasni, tanulni, és miért ne lehetne a bulis arc is topon mondjuk a májsejtek működésével kapcsolatos kérdések terén?

De egy hét alatt ez elérhető?

Elindítjuk őket az úton, hogy jobban meg tudják fogni a körülöttük lévő kaotikus világot. Egy heti Népszavában ma több információ van, mint amivel egy ember a XVI. században egész életében találkozott. Óriási az információs zaj, még azt sem könnyű megítélni, hogy veszélyesebb lett-e a világ ahhoz képest, amilyen tavaly volt! A tudomány sok esetben kapaszkodót ad ehhez. De persze nemcsak tények vannak: értékek is. A világkép kialakítását kifejezetten segíti a vita. Akár csak hallgatni, akár részt is venni benne. Így alakul ki az identitás. Nem véletlen, hogy a kamaszok folyton feleselnek. Továbbá fontos az is, hogy a résztvevők megismernek más érdeklődő embereket. Az ilyen tábor-élményeknek közösségszervező erejük van, a rohanó mindennapokban ezt nehéz máshol megtapasztalni. Ritka, hogy össze vagyunk zárva egy hétre. Szeretném, ha az egyetemen végzett, már dolgozó fiatalok, akinek hiányzik ez a fajta közeg, eljöjjenek, ezért is tágabb a korhatár.

Továbbra is az érdekelne, mit lehet egy hét alatt, lassabb, mégis bulizósabb közegben megtanulni?

Igyekszünk számos témát behozni. A pszichológia kiemelten fontos, népszerű tudomány, a közoktatásban mégsem jelent még meg. Pedig fontos lenne, hogy az emberek átfogó képpel rendelkezzenek önmagukról. Mindemellett nincs is olyan, hogy pszichológia. Pszichológiák vannak egymás mellett. Mást mond a szorongásomról egy kognitív tudós, és mást egy személyközpontú terapeuta. Ebben az útvesztőben fontos térképet adni az embereknek. A kultúra, a szociológia, de a természettudományok is megkerülhetetlenek. Ám, hangsúlyozom, nem hagyományos, statikus információként átadva, hanem kompetenciaként. A komplex feladatok sikeres megoldásához képességekre van szükség. Újabbakra és újabbakra. A mai 10 legnépszerűbb foglalkozás például még nem létezett 20 éve. Manapság a műveltségnél fontosabbak a készségek, ezért is szeretnénk fejleszteni a résztvevőkkel az autonóm cselekvést, a szimbólumok és a szövegek interaktív kezelését és a másokkal való kapcsolatépítést, csoportmunkában való együttműködést, konfliktuskezelést.

Hogyan választják ki, kik az alkalmasak a részvételre?

Célunk, hogy minden régióból jöjjenek, mert a tábor után egy társadalmi projektben vesznek majd részt Budapesten és hat vidéki városban. 10 fős csapatoknak kell majd valamit megvalósítani, lefesteni egy óvoda kerítését, nyugdíjas otthonban tánckurzust tartani, vagy – teszem azt – 100 fát ültetni. A születés lottóján egyesek sok lehetőséget kaptak, mások keveset. Ugyanazzal a genetikai állománnyal egy budapesti középosztálybeli család sarja jogász, egy borsodi faluba születve talán biófüves lenne. A szegények bűne egyszerűen annyi, hogy szegénynek születtek. Ezért fontos, hogy akinek lehetősége van, adjon vissza valamit. Erre akar tanítani ez a projekt.

Soros György finanszírozza a szervezők és a 70 jelentkező táborozását?

Még egy annál is ördögibb szereplő: az Európai Unió Erasmus+ programja.

Lesz folytatása?

Hát, ha lesz egy lelkes új közösség, aki ezt akarja, akkor remélem, hogy igen.