A tavaszra várt ukrán offenzíva napokon belül elindulhat. A kijevi vezetés nyilatkozatai és az orosz fél lépései is erre utalnak. Felidézné, hogyan jutottunk el idáig?
Oroszország tavaly februárban rosszul előkészítve indította meg „különleges katonai műveletét”, és Putyin villámháborús tervének meghiúsulása óta egyfajta kényszerpályán mozog. A Kijev elleni támadás kudarca meglepte az ukrán társadalmat, de a NATO szövetségi rendszerét is. Egyfajta szerencse a szerencsétlenségben, hogy Brüsszelben 10–14 nap alatt felmérték, lehet érdemi támogatást nyújtani, mert Volodimir Zelenszkij ukrán elnök kormánya nem fog elmenekülni. A háború első hónapjaiban az ukránok „területeket adtak időért cserébe” – fel tudták őrölni az orosz támadókapacitásokat, amíg saját képességeiket a nyugati támogatással megerősíthették. Ez olyan jól sikerült, hogy az ukrán társadalom 90 százaléka máig meg van győződve arról, hogy megnyerhetik ezt a háborút, ez pedig egy erős társadalmi elvárást jelent.
Orosz részről a minimális stratégiai célok sem teljesültek, s a háború intenzitása már augusztusban visszaesett, részben az orosz műveletek kifulladása, részben az ukrán ellentámadás előkészületei miatt.
Ráadásul ősszel Moszkva tovább rontott a helyzeten, amikor a részben elfoglalt négy ukrán megyét formálisan Oroszországhoz csatolta, így ezek jogilag „honi területekké” váltak, tehát elvileg nem hagyhatják abba a háborút, amíg teljesen el nem foglalják őket.
Hogyan függ ez össze az elmúlt fél év donbászi állóháborújával?
Az, hogy ma ott zajlanak a legintenzívebb harcok, és az oroszok máshol nem akartak érdemi támadást kialakítani, arra vezethető vissza, hogy a Kreml már tavaly nyáron azzal szembesült, hogy a Donbász – Luhanszk és Donyeck megye – teljes elfoglalása jelenthetné azt az „odahaza eladható” minimális eredményt, amelyet felmutatva még győztesként léphetne ki a háborúból. Az orosz fél Bahmut és a Donyeck megyeszékhellyel szomszédos Avgyijivka térségére összpontosította erőfeszítéseit, holott Bahmut elfoglalása általános vélekedés szerint csak szimbolikus jelentőséggel bírna.
A súlyos áldozatot követelő, „felmorzsoló” harcok miatt már januárban felmerült az a kérdés is, hogy az ukránok miért küldenek különleges erőket ennek a Donyecktől 75 kilométerre északra lévő városnak a védelmére, és Kijev érve az volt, hogy feladásával megnyílna az út Szlovjanszk és Kramatorszk felé. Valójában az orosz támadókat néhány kilométerrel odébb egy következő, mélységében kiépített ukrán védelmi rendszer fogadná, és az ok inkább az lehetett, hogy Kijev is itt akarta lekötni, felőrölni az orosz erőket.
Ebben a donbászi ütközetben ki mekkora veszteségeket szenvedett el?
Ukrán oldalról nem közölnek ilyen adatokat, és ezt a szövetségesek sem reklámozzák, még ha tudják is. Nyugati elemzői becslések szerint az oroszok akár 40-50 ezer főt is veszíthettek halottakban és sebesültekben, részben a Wagner-csoport zsoldosaiból, részben az ősszel mozgósított és besorozott katonákból, akiket több beszámoló szerint is minimális kiképzéssel küldtek harcba, mivel a fő cél az volt, hogy az ukránok Harkiv megyei és herszoni sikerei után minden további ellentámadást meg tudjanak állítani. Az orosz erők egyik súlyos kudarca a Donyeck városától délnyugatra, Vuhledar térségében megkísérelt áttörés volt, ahol az ukrán rajtaütésben többtucatnyi haditechnikai eszközük semmisült meg, és akár több százban is kár keletkezhetett.
Az orosz hadvezetés az elmúlt időszakban komoly védelmi vonalakat létesített a tavaly megszállt ukrán területeken.
Igen, ezek mára a teljes, több mint 800 kilométeres frontszakaszt végigkísérik, az orosz–ukrán északi határtól egészen Herszon megyéig. A legnagyobb erődítési munkálatokat azonban a 80 százalékban megszállt Zaporizzsja megyében végezték, mert ott számítanak leginkább ukrán ellentámadásra. Műholdfelvételeken jól látható ez a mélységében tagolt védelem, amely egy 20 kilométeres sávban több lépcsőben (mély árkok, szögesdrót- és betonakadályok, aknazárak, lövészárkok, bunkerek és tüzérségi állások rendszerével) képes lehet megállítani egy ukrán áttörést.
Ukrajna korszerű fegyvereket kért a nyugati szövetségesektől, mit kaptak meg ezekből?
A kijevi vezetés tavaly ősz óta jelezte, hogy ellentámadásai folytatásához 6-700 páncélozott szállító harcjárműre és 300 harckocsira lenne szükségük. Ehhez képest Stoltenberg NATO-főtitkár nemrég 230 harckocsi beérkezéséről nyilatkozott – ami egész jó arány –, illetve 1550 darab harcjármű átadásáról. Ez utóbbi feltehetően a háború kezdetétől leszállított katonai járművek teljes száma. Hogy mindez elég lehet-e egy mélységi áttörésre, az nyilván attól függ majd, hogy az ukrán erők hol indítanak támadást, meglepetést tudnak-e okozni az oroszoknak és kell-e kisegítő irányokban még további műveleteket indítaniuk. A Lengyelországtól és Szlovákiától kapott néhány MiG–29-es vadászgép csak az elveszített ukrán gépek pótlására lehet elég. Márpedig megfelelő légitámogatás nélkül sokkal kockázatosabb lesz támadásba indítani a Nyugattól kapott harckocsikat. Megerősítették viszont az ukrán csapatlégvédelmi képességeket, melyek hatékony alkalmazását szövetségesek akár valós idejű felderítési információkkal is segíteni tudják.
A cseh elnök nemrég Kijevben arról beszélt, hogy Ukrajnának a lőszerszállítások növelésére van leginkább szüksége.
Ez egy valós probléma, amit a szovjet-orosz technikával kompatibilis lőszerek utánpótlásának szűkös lehetőségei okoztak. Ukrajna számára a posztszovjet országokból igyekeztek összevásárolni ezeket a lőszereket, de ez nem volt megoldható az orosz tüzérség óriási fölényével szemben szükséges ütemben. A Nyugattól kapott, NATO-kompatibilis fegyverek lőszer-utánpótlásához is korlátosak a készletek, ezért be kellett indítani, vagy fokozni a NATO-tagországok saját lőszergyártását. Az EU külügyminiszteri tanácsa a múlt héten hagyta jóvá, hogy az unió tagországai közösen, egymilliárd euró értékben szerezzenek be tüzérségi lőszert és rakétákat Ukrajna számára, de kérdéses, hogy megérkeznek-e ezek a szállítmányok az ukrán ellentámadás első szakaszára, amikor áttöréshez komoly tűzérségi csapásmérésre lesz szükség.
Milyen célokat követhet az ukrán ellentámadás?
Nyilván a minimális cél bizonyos területek vagy valamely régió egészének visszafoglalása lenne, s hogy ez hol valósul meg, az döntő jelentőségű lesz.
Ukrán szempontból a déli Herszon és Zaporizzsja megye a legértékesebb terület, ahol a lakosság korábban döntően ukránnak vallotta magát.
Egy déli irányú, zaporizzsjai támadás egyúttal a Krím félsziget fenyegetését is jelentené, ezért a lehetséges forgatókönyvek közül ez a legvalószínűbb. Az ukránok Melitopol vagy Mariupol felé áttörve megpróbálhatják kettévágni az oroszok által az invázió kezdetén elfoglalt, Luhanszktól a Krímig húzódó „folyosót”. De legalábbis tüzérségi tűz alá vehetik azt a vasútvonalat, amely az Azovi-tenger partvidékén észak felől érkezik a Krímbe s amely az Ukrajnától 2014-ben elszakított félsziget fő utánpótlási útvonala, amióta az ukránok megrongálták a Kercsi-hidat.
A nagyvárosok visszafoglalásához ugyanakkor szerintem nincsenek megfelelő kapacitásaik, erre csak akkor lehet számítani, ha az oroszok helyzete fenntarthatatlanná válik, ezért kivonulnak, mint korábban Herszonból.
A zaporizzsjai támadást támogathatja nyugat felől egy herszoni átkelés a Dnyipro folyón. Az elmúlt tíz napban voltak olyan hírek, hogy ukrán katonák a folyó keleti, bal partjára átjutva kisebb hídfőállást tudtak kialakítani. Egy nagy erőkkel megkísérelt átkelés borzasztó sebezhető volna, de lehet egyfajta kisegítő irány, amelynek révén oldalba tudnák kapni azokat a védelmi vonalakat, amelyeket az oroszok az észak felől várt ukrán támadás ellen építettek ki. Annyi eredménye máris volt ennek a kis hídfőállásnak, hogy az oroszok oda is nagyobb erőket kezdtek csoportosítani, ami széthúzhatja az orosz védelmet.
A harmadik opcióként a Szvatove és Kreminna közötti vonalat szokták emlegetni Luhanszk északi részén. Mindkét orosz fennhatóság alatt lévő város vasúti csomópont. Tavaly ősszel itt állították meg az oroszok a Harkiv megye döntő részét felszabadító ukrán ellentámadást, kicsit vissza is szorítva őket. Egy itteni áttöréssel az észak felől, Oroszország honi területeiről érkező logisztikai ellátást tudnák az ukránok megszakítani, aláásva ezzel a térség orosz védelmét.
Az ukrán ellentámadás sikere vagy kudarca milyen következményekkel járhat?
A háborút tárgyalásos megoldásnak kell lezárnia – ezt nem vonja kétségbe senki –, de arra nem látok túl nagy esélyt, hogy erre egy teljes ukrán győzelem birtokában kerüljön sor. Ha vissza tudnak foglalni további területeket, az kedvezőbb tárgyalási pozíciót jelenthet Kijev számára. Kérdés, hogy orosz oldalról lesz-e bárki, aki tárgyalni akar? Hiszen az elmúlt évben nem hallottunk mást Moszkvától, mint hogy az ukránok mondjanak le elvesztett területeikről, fegyverezzék le az országukat és váltsanak kormányt önként. Úgyhogy nem vagyok meggyőződve róla, hogy egy ukrán katonai siker egyben a háború végét is jelenti majd.
Az ukrán haditervek kudarca ugyanakkor mindenképpen szakaszhatár lenne, mert beláthatatlan, hogy azt a technológiai és haditechnikai segítséget, amelyet a Nyugat az elmúlt 5-6 hónap alatt nyújtott Ukrajnának, mikor tudná ismét biztosítani. Ukrajna számára ezen múlhat, hogy a háború következő egy évében lesz-e bármilyen támadókapacitása. Kijev emiatt sem szeretné elnyújtani a háborút, de gondolniuk kell a 2024-es oroszországi, ukrajnai és amerikai választásokra is.
Amennyiben elhúzódnak a harcok – mindkét fél számára kvázi kudarcot jelentve –, a háború egy a 2015-ös 2. minszki megállapodáshoz hasonló fegyverszünettel juthat nyugvópontra, ami csak „befagyasztaná” a konfliktust, annak 5–8 évvel későbbi kiújulásával fenyegetve.
Kérdés, hogy ezalatt az ukránok mit tudnának a védelmük megerősítésére tenni és Oroszországban milyen változások következnének be. De ha a mostani orosz politikai vezetés marad hatalmon vagy egy még szélsőségesebb nacionalista csoport veszi át Moszkvában az irányítást, érdemi tárgyalási pozíciók aligha lesznek.
Arra nem látok esélyt, hogy Oroszországban „kitörjön a demokrácia és a liberalizmus”, és nem tudjuk megjósolni, hogy ha Putyinnal bármi történne, nem jön-e utána egy az övénél is keményebb rendszer. Egyes szélsőséges forgatókönyvek szerint belső hatalmi harcok következtében meggyengülhet vagy fel is bomolhat a föderáció. (Utoljára ilyen veszélyeket a Szovjetunió 1991-es felbomlása után élhettünk át, például az 1993-as puccskísérlettel és a két csecsen háborúval.) Ám ezen a ponton ismét emlékeztetni kell arra, hogy olyan tömegpusztító fegyverek vannak az ország területén, amelyek megbízható ellenőrzés alatt tartása kulcsfontosságú globális érdek.
