A zsidóknak, romáknak, feketéknek, muszlimoknak, s bárkiknek, akik éppen kisebbségben élnek valahol, kettős természetük van. Az életben ijesztőek, gonoszak, hatalomra törők, számítóak, megbízhatatlanok. A filmekben szeretni valók, jóságosak, érzelmesek, szerencsétlenek, üldözöttek, áldozatok. Az életben nehéz védeni őket, ez kemény kiállást követel. A filmekben meg nehéz bántani őket; nagyon meg kell indokolni, mert még a rasszizmus bélyege kerül az alkotókra. A valóságban utálhatod őket, de a humánum templomában egy rossz szót se róluk! Ez a kettősség mindig pontosan jelzi a társadalom betegségét, hogy nem fogadott magába valakiket, nem tud természetes módon tekinteni rájuk, problémát jelentenek, amit kezelni kell. Normális világban nyugodtan lehetne zsidó a gyilkos, roma a korrupt ügyvéd, fekete a terrorista. Senki nem érezné általánosításnak, uszításnak, kirekesztő célzásnak.
A mi világunk azonban még távolról sem normális, és annál is kevésbé felvilágosult. Vigyázni kell minden szóval, jellemvonással. Meg kell értetni, el kell fogadtatni, hogy azok is emberek, akiket nem szívesen látnánk annak, nem jobbak, nem rosszabbak, blablabla… Elmondani, mutatni százszor, ezerszer, milliószor, és akkor talán majd egyszer… Mi is lesz? Már meg sem tudjuk fogalmazni.
Az oda vezető úton még bizonyára sokszor láthatunk „gettótörténeteket”. Olyan filmeket, amelyek kisebbségi közegben játszódnak. Lásd Hegedűs a háztetőn, Woody Allen, Kusturica cigányai és így tovább. Nagy kavalkádok, bámulhatjuk, hogy nahát, van itt mindenféle ember, kicsit furcsa az egész, de hát ők így élnek, sebaj, ugyanúgy szeretnek, szenvednek, ilyenek, olyanok. Szeretünk titeket, jó volt köztetek lenni – legalábbis két órát. A sok két óra aztán talán összeadódik, kijön egy nap, egy hét, szóval, haladunk.
Egy sorozat sokszor 35-50 perccel tud hozzájárulni a békében-megértésben-szeretetben együtt töltött időhöz. A Netflix most egy francia produkciót vetett be ennek érdekében. Az Eddig minden patent a nézőt egy arab „gettóba” pottyantja, amelynek idősebb nemzedékét még a francia gyarmatvilág termelte ki. Egy ide illeszkedő, még ma is szintre napról napra élő nagycsalád kacifántjaiba csavarodunk bele. Ritmusra felkészülni, mert nagy gesztusok, heves érzelmek csapnak ki a képernyőből, a sok kiabálás esetleg felébresztheti a szomszédot. De nem jótékony célú, harsány kulturális egzotikum akar a hatalmába keríteni. Úgy érezzük, főleg, ha nem éltünk ilyen közegben, hogy az ábrázolás hiteles. Megerősíthet ebben, hogy a sorozat stábjának motorja, Nawell Madani (ötletadó, forgatókönyvíró, társrendező, női főszereplő) maga is algériai származású. Mindenesetre az elénk táruló világ annyira természetes, hogy eszünkbe sem jut kisebbségi témákon gondolkozni. A megjelenő szegénység, kiszolgáltatottság, a keserű női sorsok azonnal levetik magukról az „arab” jelzőt. Ez a nyugati, vagy bármilyen világ perifériája – és nem is a legszélső. A cél azok számára, akikből nem veszett el az életerő, és sehogy sem tudják rábízni magukat a vallás vigaszára, csak egy lehet: menni, kapaszkodni, taposni befelé, fölfelé, akármerre. Ramadán alatt is, mert minden lassítás végzetes.
A sorozat hősnője, Fara tévébemondó akar lenni, és sikerült összeszednie annyi erőszakosságot és kíméletlenséget, hogy elérje a célját. Ám testvére alvilági ügyekbe keveredve veszélybe sodródik, így a családi összetartás belső parancsa szerint Faranak segítenie kell neki. Bemondja a híreket, aztán megy akciózni, drogdílerek között forgolódni, rendőrökkel szövetkezni. És lassan az egész család belekeveredik a szennyesbe. Dramaturgiai és filmes bravúr a törvényes és a bűnös létszférák szerves összekapcsolása: egy pillanatra sem érezni, hogy átlépünk egyikből a másikba, egységben dobognak. Az alkotók ezzel egyszersmind nagy kockázatot is vállalnak, hiszen a látottakból könnyen le lehetne szűrni, hogy az arab kisebbség létmódja folyamatosan érintkezik az alvilággal. A történetmesélés lendülete, a karakterek dinamikája azonban nem engedi, hogy ilyesmin gondolkozzunk. Kirekesztő, fasisztoid elfogultság vagy dogmatikus antirasszizmus kell hozzá. A nyomorúság örvénye józanra sodorja a szemléletet. Ezeknek az embereknek nincs miért mentegetődzniük, és nem kell szeretetért, megértésért fohászkodniuk. Élnek ott, ahova a sors vetette őket, és úgy, ahogy képesek rá helyzetük, hagyományaik, vágyaik keretei között. Ez a sorozat nem szépeleg, nem trendizik, nem számít ki hatást, nem bont formát, nem artozik, csak zajlik. Nem humanista, hanem emberi.
