„Apologia Historiographiae. Az orosz történelem évszázadai” címmel nemrégiben tanulmánykötetet jelent meg, amely Szvák Gyula professzort, a magyar és a nemzetközi történeti ruszisztikai kutatások iskolateremtő személyiségét köszönti 70. születésnapján.
Amint a fülszövegben olvashatjuk, kollégái, pályatársai, tanítványai fogtak össze, hogy egy olyan gyűjteményt állítsanak össze, amely egyrészt méltó módon köszönti az ünnepeltet, másrészt haszonnal forgathassák az orosz történelem és kultúra iránt érdeklődők. A kötet a Kijevi Rusz időszakától a XXI. század történetéig ad betekintést a legfrissebb történeti kutatásokba. Az orosz történelem évszázadaival foglalkozó írások bizonyos értelemben egy pillanatfelvételt adnak arról, hol is tart a mai magyar ruszisztika, melynek irányát, mérföldköveit Szvák Gyula historiográfiai, mikrohistoriográfiai tanulmányai, emlékezetpolitikai kutatásai, az orosz történelem törvényszerűségeit, Oroszország és a Nyugat viszonyát, a magyar–orosz kulturális kapcsolatokat taglaló írásai és tudományszervezői munkássága határozták meg.
Rám a munkásságából talán a legnagyobb hatást a Klió, a csalfa széptevő című kötete tette, ebből ragadnék ki most néhány fragmentumot, amelyek felfogásom szerint jól megmutatják Szvák Gyula történészi-emberi jellegzetességeit.
Bár nem korszaka, de egy XX. századi bevezetővel indít, amely nem pusztán szubjektív kitérő, hanem arra is választ keres, hogy miért van szükség Klió szolgálatára – vagy kegyeire. Szvák Gyula nem véletlenül szentelt teret a honi kiújult emlékezetpolitikai küzdelmeknek. Az nem újdonság, hogy a történelmet mindig újraírják, hiszen a jelenkor történetét a mindenkori politikai viszonyok, legitimációs igények is formálják, sőt, sokszor meghatározzák. Mégis, bármilyen szerteágazó is legyen a történeti tudat és a ráépülő narratívák, a nemzeti emlékezetpolitikának kell, hogy legyenek közös alapjai. Ilyen a XX. századi egyetemes és magyar történelem legtragikusabb fejezetének, a holokausztnak az emlékezete, ahol nemcsak a múltban van szükség az elkövetett borzalmakkal való szembenézésre.
A kötet tanulmányaiban, és a család által, illetve személyesen megélt XX. század tapasztalatainak tükrében Szvák Gyula mégis elsősorban tanítani próbál, megtalálni és megmutatni a történelemben az embert és a környezet emberformáló erejét – és mindeközben megőrizni az egyetemes emberi értékeket, amelyek ma mintha valóban kimentek volna a divatból. 1968-ban az „emberarcú szocializmus” szép eszményét eltaposták a Prágába bevonuló tankok; ma mintha a globális kapitalizmus is egyre inkább levetkőzné emberi arcát. Szvák Gyula ebben a társadalmi-szellemi kontextusban próbál meg szembemenni az árral, és felvillantani olyan mozzanatokat, tanulságokat szűken vett kutatási területéből, amelyek az emberi természet állandóságáról is szólnak.
A kötet első tanulmánya az orosz historiográfia nagy korszakairól és kiemelkedő történészeiről ad áttekintést, de sokkal több, mint egy egyszerű „leltár”, ugyanis még a laikus olvasó is képet kaphat arról, milyen problémák foglalkoztatták – nemcsak az orosz történészeket, hanem természetesen a központi hatalmat is, vagyis lényegében az orosz állam és birodalmi eszme fejlődését helyezi középpontba a szerző. Szvák Gyula a múltról ír, de tulajdonképpen a jelen is foglalkoztatja: miért állt Oroszország a nyugatitól eltérő fejlődési pályára, miért nem működött a kapitalizmus és a polgári demokrácia – ezen alapvető problémák megértéséhez elengedhetetlen a szellem- és ideológiatörténet. Érdemes itt visszautalni az ELTE Kelet-Európa Története Tanszéken már jóval a rendszerváltás előtt végrehajtott paradigmaváltásra, egy olyan ruszisztika létrehozására még az intézményesülés előtt, amely mind Keleten, mind Nyugaton érdekes lehetett. Keleten azért, mert ez az iskola, amelyet az ELTE-n elsősorban a szerző és Krausz Tamás neve fémjelez, szakít a sztálini történetírással, amely – amellett, hogy a Szovjetunióban is akadtak kritikusok és lázadók (az utóbbiakat utol is érte a megtorlás) – elsősorban az ideológiai dogmák szellemi alátámasztására szolgált. Ettől még lehetett a szaktudományt tudományosan művelni – azon az áron, hogy előtérbe került a faktográfia. Nyugaton pedig a hidegháború idején éppúgy folyt az ideológiai agymosás, mint Keleten – itt nagyon érdekes lehetett egy olyan iskola, amely nem a vad antikommunizmus és ruszofóbia álláspontjáról kívánta megérteni a Szovjetuniót és a Homo Sovieticust. Csak egy példa a totalitárius ideológiára: egy híres amerikai ruszista önkritikusan mesélte, hogy huszonéves korában Moszkvában, egy második világháborús emlékmű előtt a fiait sirató öregasszonyt látva érezte át először igazán, hogy mit jelentett a Szovjetuniónak a náci agresszió.
Szvák Gyula a történelemben (is) kereste, keresi az alternatívákat. Az orosz historiográfiában benne volt egy másfajta fejlődés lehetősége, hiszen egykor – ahogyan a szerző megmutatja – „nyugati” színvonalon is teljesített. Az már más kérdés, hogyan formálta át a hatalom a történész szakmát és persze a megfélemlített – vagy csak szimplán karrierista – embereket a sztálini korszakban.
Ugyanez az alternatívakeresés határozza meg a szerzőnek a Rettegett Ivánról és Nagy Péterről írott, könyvtárnyi anyagra rúgó szakirodalmi elemzését. Itt döntött először tabut Szvák Gyula, hiszen a sztálini történetírásban Rettegett Iván pozitív figura, aki a „nemzetközi trendeknek” megfelelően csak a központi hatalom megerősítésére törekedett, szemben a bojárok széthúzásával. Ebben a perspektívában az opricsnyina fékevesztett terrorját „igazolják” az állam felsőbb szempontjai. Nem tudunk nem áthallásokat felfedezni a sztálini korszak – különösen a „nagy félelem” időszakának fékevesztett terrorja és az opricsnyina sztálini „rehabilitálása” között. Szvák Gyula ugyanakkor arra is rámutat, hogy az orosz fejlődésben ekkor is voltak alternatívák, az más kérdés, hogy végül a terror – és nem az ember – győzedelmeskedett.
A másik nagy történelmi személyiség, Nagy Péter historiográfiája és értékelése is ellentmondásos. Szvák Gyula arra törekszik, hogy az orosz fejlődés sajátosságaiból kiindulva értelmezze a péteri reformokat, amelyekről a közhit azt tartja, hogy modernizálták, vagy pedig egyenesen „nyugati” pályára állították Oroszországot. A szerző itt is kritikai véleményt fogalmaz meg: a terror nem a megfelelő „módszer” a modernizálásra, és Péter cár a „nyugatosodás” örve alatt éppen azokat az autokrata, önkényuralmi tendenciákat erősítette az orosz fejlődésben, amelyek miatt Sztálin alatt Rettegett Ivánt is „rehabilitálták”. Nagy Péter természetesen nem volt Rettegett Iván, de – ahogyan Szvák Gyula sommásan összegzi – mindent megtett azért, hogy a jobbágyrendszeren nyugvó gazdasági-társadalmi rendet és önkényuralmi államot megszilárdítsa. Vagyis strukturális értelemben Péter nem modernizálta Oroszországot. Érdemes azonban itt idézni a szerzőt: „Az európaiság illúzióját azonban tagadhatatlanul odavetette kortársainak és a jövő nemzedékeknek, akik és amelyek ettől fogva váltig értetlenkedhettek, hogy mégis miért nem olyanok, mint a nyugatiak, amikor pedig parókában járnak reggelente, rendesen megborotválkoznak és a késsel és villával evés sem okoz különösebb gondot nekik?” Hozzátehetjük: a nyugati külsőségek „majmolása” soha nem jelentette a Nyugat utolérését, amelyet a kapitalista fejlődés kibontakozásával strukturális tényezők is lehetetlenné tettek – a kapitalista centrum oldaláról is (hiszen melyik centrum akarja, hogy utolérjék). Szvák Gyulát itt sem Oroszország nagyhatalmi ambíciói vagy birodalmi álmai foglalkoztatják (amelyek egy részét Péter beteljesíti!), hanem az egyszerű emberek sorsa, a mindennapi történelem. És nekik bizony nem sok hasznot, viszont annál több szenvedést „hoztak” a birodalmi ambíciók.
Milyen lehetett az ellenállás az állam ilyen mértékű túlhatalmával szemben? A XX. századról bőven vannak adataink (és elképzelésünk); Szvák Gyula saját korszakában azonban nagyban szükséges a történész érzékenysége és empátiája ahhoz, hogy „szóra bírja” a meglévő forrásokat. Az álcár-jelenség elemzése olyan eredeti kérdéseket vet fel (és részben meg is válaszol), amelyeket a jövő ruszistái is nagy haszonnal tanulmányozhatnak. De az álcár-legendák „misztériumának” felfejtése a laikus olvasó számára is sok meglepetést tartogat. Itt csak annyit jegyzek meg, hogy az egyszerű szélhámosságra természetesen – ahogyan a szerző hangsúlyozza – egy bizonyos történelmi pillanatban „rárepültek” a tanult emberek: így lehetett a kozákcsínyből az Oroszország végét majdnem elhozó dinasztiaválság és a legitim hatalom sorozatos megkérdőjelezése. Ez azonban azt is mutatja, hogy a korszakban a kozákok jelentős történelemformáló erővel bírtak. Érdemes itt még kiemelni egy fontos mozzanatot. Az állam – bármilyen elnyomó és erőszakos volt is – valójában soha nem tudott totális ellenőrzést gyakorolni a periférián – a centrumtól távolodva egyre gyengült a tényleges kontroll. Ez a gondolat a sztálini korszak totális diktatúráját is valamelyest megkérdőjelezi, sőt, sok „revizionista” történész egyenesen úgy látta, hogy a terror fékevesztett tombolása éppen nem az államhatalom erejéből, hanem valójában a gyengeségéből fakadt. Mindenesetre, ugyan álcár nem volt, de Schmidt hadnagy fia igen: a felejthetetlen Osztap Bender alakja a népi legendáriumban is visszaköszön.
Szvák Gyula olyan korszakban szocializálódott, amikor Magyarországon is remény nyílt – a második világháború borzalmai és a sztálini időszak „önjáróvá” vált terrorja után – egy másfajta, humánusabb világ felépítésére. A kádári „gulyáskommunizmus” a történettudományban is éreztette az „enyhülés” – vagy megbékéltetés – politikáját. Ebben a miliőben szolgált az ELTE Kelet-Európa Története Tanszéke nemcsak Szvák Gyula szellemi otthonául, hanem itt formálódott meg az a ruszista iskola, amelynek eredményeit itthon és külföldön is „jegyezték”. Ez az iskola nem jöhetett volna létre egy olyan történészgeneráció nélkül, akiknek az „egyetemesség” és a „baloldaliság” nem szitokszót, hanem hívószót jelentett, és akiket nem nyomorított meg a Rákosi-korszakban folyó boszorkányüldözés (amikor a bűnös éppúgy válhatott később áldozattá, mint ahogyan a feljelentőt is később minden további nélkül elvihette az ÁVH). A terror „önjáróvá” vált akkor is, ha Magyarországon ez messze nem öltött akkora méreteket, mint a Szovjetunióban, ahol a „nagy félelem” idején valóban csúcsra járt az erőszak.
A páternoszter tehát jár tovább – és nem csak Oroszországban. Szvák Gyula mély emberismerettel, derűs, elnéző emberszeretettel és mindenkor az emberi humánum értékeit szem előtt tartva szolgálja Kliót, és közben a saját és mások szórakoztatására „kiszól” a történész szerepéből, és papírra veti – olykor önironikusan, olykor keserédesen, anekdotázva vagy csak „tiszta szívvel” elmesélve – élettapasztalatának tanulságait, egy egyetemes baloldali kutató és tudománypolitikus világlátását. Kvász Iván szórakoztat és tanít, ahogyan Szvák professzor tette az ELTE-n hosszú éveken át.
A budapesti ruszista iskola hatása messze túlterjedt az ELTE Bölcsészkarának sokszor bizony tatarozásra szoruló falai határán. A kelet-európai félperiféria rendszerváltás utáni története ezt a kultúrát is sokban megtépázta (bár a „haszontalan” humaniórák elleni támadás, természetesen, globálisan kezdődött!). A világban mintha ismét tort ülne az emberi butaság, vagy sokszor egyenesen gonoszság. Egyes kritikusok szerint a kapitalizmus már nemcsak emberi arcát vetkőzte le, hanem a humanista civilizációt is pusztulással fenyegeti.
Ilyen időkben különösen fontos újraolvasni egy olyan ruszistát, aki Klióban nemcsak a száraz történettudományt látta meg (legyen az mégoly „tisztességes” mesterség!), hanem a játékos és „örök” múzsát is, aki igen sokszor kacérkodik ugyan a hatalommal, de valójában egy másik világot szolgál.
