„Az önök kormányának is segítenie kellene ebben” - fordult hozzám a kilencvenes évek második felében egy kormánykoalíciós egyeztetésen a legnagyobb kormánypárt, a román Nemzeti Kereszténydemokrata Parasztpárt elnöke, Ion Diaconescu. Felkaptam a fejem: „De elnök úr, a mi kormányunk ez, itt Bukarestben. Beszélünk persze a magyar miniszterelnökkel, hogy segítsenek.” Pillanatnyi zavar után a parasztpárt első embere, aki akkor a román Képviselőház elnöke is volt, elnevette magát, derültek a többiek is.
Ion Diaconescu ahhoz az 1989 után ismét szóhoz jutott politikusnemzedékhez tartozott, amelynek kiemelkedő tagjai hosszú éveket töltöttek börtönben az ötvenes-hatvanas években. Egyesek közülük egészen fiatalon, már a két világháború között is politizáltak. Annak ellenére, hogy enyhén szólva sem ez a párt, sem a Nemzeti Liberális Párt nem volt magyarbarát annak idején, ekkor képesek voltak váltani, és akár taktikai megfontolásból, akár őszinte meggyőződésből, de partneri viszonyt alakítottak ki velünk, és néhány évnyi ellenzéki együttműködés követően 1996-ban közösen alakítottunk kormányt. Mondanom sem kell, nem volt könnyű, hosszú viták után jutottunk végül is erre a történelmileg is előzménytelen megállapodásra, hogy a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) belép az új kormányba. NATO-felvétel, EU-felvétel előtt voltunk, és nyilván ez a közös cél is kellett ahhoz, hogy ők is, mi is túltegyük magunkat az előítéleteken.
Arra már nem emlékszem, hogy éppen mihez is kellett volna a segítség Magyarországtól, amikor a parasztpárti elnök azt a különös kérést nekem szegezte. Egyébként sem volt példátlan, hogy úgy kezeltek minket, mint előkelő idegeneket Bukarestben, akik tulajdonképpen Magyarország nevében is beszélünk. A román nacionalisták a szomszédos ország ötödik hadoszlopaként emlegettek minket, koalíciós partnereink pedig próbálták kihasználni magyarországi politikai kapcsolatainkat Románia integrációjának megkönnyítésére. Az országon belüli román-magyar feszültségek csökkentése is közös érdekünk volt természetesen, és a Magyarországgal való jó viszony ehhez is hozzájárulhatott. Akkoriban sem érzelmi alapon politizált senki, tulajdonképpen nekünk is csak hasznunk származhatott a nyugati felzárkózásból, sőt, talán nagyobb hasznunk is, mint a román többségnek, ha a határok nélküli Európára gondolok. Tehát önmagában ez is elegendő érv lett volna az együttműködéshez, de a közös kormányzás magától értetődően arra is szolgált, hogy alapvető alkotmányos rendelkezéseket, illetve új törvényes kereteket fogadtassunk el a kisebbségek oktatási és nyelvhasználati jogairól, az önkormányzatok hatáskörének bővítéséről, az államosított javak visszajuttatásról. Különös viszonyban voltunk román partnereinkkel, véletlen vagy szándékos elszólások tarkították a koalíciós megbeszéléseket, de akármilyen furcsának tűnik, kellett ehhez a vállalkozáshoz a szókimondás. Mi sem rejtettük véka alá, hogy nem szerelem, hanem érdekházasság ez, és ők is képesek voltak akár az öniróniára is. Főként az idős parasztpártiak. Ugyanaz a Ion Diaconescu, aki a magyar kormány árnyékát látta mögöttem, félig naivan, félig ravaszkásan mesélte nekem, mekkora riadalom volt a nagyenyedi börtön politikai rabjai között, amikor kiderült, hogy az Amerikai Egyesült Államok új elnöke John Kennedy. Elterjedt, hogy a neve után ítélve csakis magyar származású lehet az elnök, és hát ez nem sok jót ígér Romániának. Nemcsak bennünk, hanem bennük is munkált még a huszadik század első felének zaklatott történelme, az erdélyi sors kiszámíthatatlansága.
Két világháború emlékei, az egymással szemben vagy mások ellen elkövetett szörnyűségek 1989 után is élénken éltek még az idősebb generációban. Bennünk, fiatalabbakban pedig friss volt még Marosvásárhely 1990-es fekete márciusának élménye, a kiömlött vér, a hosszú időre tönkretett város, az ezerszám elmenekült magyarok. Mindannyian ilyen kelet-közép-európai meg balkáni félelmek közepette politizáltunk. És összeurópai remények vezéreltek minket. Nem újdonság mindez, arról az első kormánykoalíciós vállalkozásról sokszor írtam már én is, később aztán majdnem mindenki elfogadta, hogy együtt kormányzunk a román pártokkal. Románia NATO-tag és EU-tag lett, de a román-magyar együttműködésre nyilvánvalóan szükség volt, szükség van továbbra is.
Miért idézem fel hát mégis a kilencvenes éveket? Nem tagadom, összehasonlítás végett. Kongresszusa volt a minap Temesváron az RMDSZ-nek. Jól megszervezett, impozáns, látványnak sem akármilyen esemény. Ezúttal a szövetség immár harminchárom éves múltját is a szokásosnál többen hozták szóba, ezt diktálta a hely szelleme is, hiszen Temesvárról indult valamikor a forradalom, és nem igazi politikus, aki nem használja ki az ilyen kézenfekvő szimbólumokat. Volt viszont mégis egy különös aránytalanság abban, hogy kik voltak jelen ezen a kongresszuson. Mármint vendégek. A román politikát úgymond a legmagasabb szinten képviselték, jelen volt a miniszterelnök és a Képviselőház elnöke is. Egyikük a Nemzeti Liberális Párt, a másik a Szociáldemokrata Párt elnöke. Ők az RMDSZ partnerei a Romániát kormányzó hárompárti nagykoalícióban. Egyébként ezekben a hetekben éppen koalíciós tárgyalások zajlanak, a hónap végén a liberálisoktól a szociáldemokraták veszik át a miniszterelnökséget, de annak ellenére, hogy előzetes egyezség volt erről, elég sok vita van máris, és lesz hordaléka is nyilván a váltásnak, hiszen közelednek a jövő évi választások. Sietett mindkét pártelnök biztosítani a kongresszust, hogy továbbra is együtt akarnak kormányozni az RMDSZ-szel. Remélhetőleg így is lesz, bár olyasmit is hallani, hogy egyik-másik koalíciós politikus szeretne megszabadulni választások előtt a magyaroktól, vagy legalább gyengítené az RMDSZ befolyását. Már csak ezért is fontos volt, amit a román pártelnökök mondtak a kongresszuson.
Viszont távolról sem volt ilyen súlya a magyarországi jelenlétnek. Magyarországot egyébként a román politikusok szóba sem hozták, mintha nem lenne fontos ez a reláció. Attól tartok, hogy tényleg nem is fontos ebben a pillanatban. Eszembe jut, hogy volt olyan RMDSZ-kongresszus, például 2003-ban Szatmárnémetiben, ahol mindkét (a román és a magyar) miniszterelnök megjelent, és alkalmat kerítettünk arra is, hogy hármasban külön tárgyaljunk. Egyezségek is születtek ilyenkor. Nem csak a magyarországi képviselet súlyáról van itt szó, hiszen ezúttal a kongresszus nyitónapja egybeesett a pápa érkezésével, és gondolom, mindenki ott akart lenni. Így aztán végül is a Fidesz egyik alelnöke köszöntötte a tanácskozást, ez protokollárisan majdnem rendben is lett volna. Azt sem lehet állítani, hogy nem felhőtlen az RMDSZ és a Fidesz viszonya mostanában. Éppen ellenkezőleg, még bárányfelhő sincs sehol. Ettől függetlenül, ami nagyon nincs rendjén: sem a román, sem a magyarországi üzenetekben még utalás sem volt igazán a két ország kapcsolataira, nem beszélve arról a geopolitikai véleménykülönbségről, amely előbb-utóbb nagyon nehéz helyzetbe hozhat minket. Úgy fogalmaztam kongresszusi beszédemben ezzel kapcsolatosan, hogy az erdélyi magyarok „két szék közt a pad alá” kerülnek, ha ez a véleménykülönbség fennmarad. Kérdés, hogy egyáltalán akarja-e tisztázni ezt valaki is egyik vagy másik oldalon.
Nem nagyon tulajdonított jelentőséget nyilvánosan senki annak, hogy mikor távozott a kongresszusról a mostani és a leendő román miniszterelnök. De nem hiszem, hogy csak én vettem volna észre. Erre is van magyarázat persze, mint mindenre, el kellett érni a bukaresti repülőt. Csakhogy a politika a gesztusokról is szól. Hiszen szóba sem hozták Magyarországot, ráadásul a magyar kormánypárt üzenetét hozó alelnök asszony beszéde előtt sietve távoztak. Nem udvariatlanságról van szó, hanem érdektelenségről. Ahhoz képest, hogy még a kétezres években is rendkívül sokat számított a románoknak, mit mond Magyarország Washingtonban vagy Brüsszelben, mára már Románia láthatóan fontosabb a NATO és az Egyesült Államok számára, és ennek megfelelően kellő védettséget élvez. Nagyjából ez a helyzet az Európai Unióban is. Az már-már parodisztikus persze, hogy ekkora befolyással sem sikerült a schengeni övezetbe bekerülni, de ez elsősorban a két legutóbbi államfő, Traian Băsescu és Klaus Iohannis erőtlen lobbiját minősíti, azt hiszem. Közben pedig, Schengen ide vagy oda, közeledik Románia a Nyugathoz, de ugyanakkor aggasztóan nő egy szélsőségesen nacionalista és populista, alig titkoltan oroszbarát párt, az AUR támogatottsága is. Nem gondolom, hogy valaha is kormányközelbe jutnak, de folyamatosan mérgezik többség és kisebbség viszonyát, amit valami módon ellensúlyozni kellene.
De erről már régóta nincs igazi párbeszéd a két ország között. Egy ideje Magyarország sem üzen semmit Romániának. Mit is üzenne? Románia Amerika-párti, Magyarország Amerika-ellenes. Románia szinte kényszeresen próbálja teljesíteni a brüsszeli kritériumokat, Magyarország lerázná magáról Brüsszel igáját. Románia feltétel nélkül aláveti magát a NATO- és EU-igényeknek Ukrajna támogatásában is, Magyarország többnyire különvéleményen van. Magyarország hagyta, hogy a visegrádi együttműködés léket kapjon, Romániának pedig valószínűleg megfelel ez, hiszen ily módon átrendeződnek a térségben az erőviszonyok. Új világrend minden bizonnyal nem lesz, de tájainkon sok minden megváltozhat, és attól félek, nem a magyarok javára. Igen, mintha felcserélődtek volna a szerepek ahhoz képest, hogy ki volt a rossz tanuló vagy jó tanuló a kilencvenes években. Ám a metaforákon innen és túl, egyvalami biztos: nem beszélünk arról a stratégiai ellentétről, amely ma a két ország viszonyát jellemzi. Hál’ istennek egyelőre csak ellentétről van szó, nem ellenségeskedésről, de ma már jól látható, hogy más-más irányba megyünk. Alapvetően különböznek az állam˗koncepciók is. A romániai demokrácia ezer sebből vérzik, a hatalmi ágak közt nincsen egyensúly, mert a politikai döntésekbe is újra meg újra beleszól az igazságszolgáltatás, és vannak bizony bajok a jogállamisággal errefelé is. De alapjában véve továbbra is a nyugati mintákat próbálja követni az ország. Ezzel szemben Magyarországon ma egy központosított nemzetállam épül nagy „lendülettel”. Legyünk őszinték, ha Románia egy ilyen állameszmét követne, nekünk abban nem lenne helyünk. Vitatkozhatunk arról, ki milyen államigazgatást tart célravezetőnek, de számomra most a legfontosabb kérdés, hogy hova vezet vajon, ha sem a románokat, sem a magyarokat nem érdekli, mit gondol a másik. Meglehet, a román politika nem esik kétségbe, ha Magyarország elszigetelődik a térségben, de ez az erdélyi magyaroknak biztosan nem segít, és mellesleg a többi határon túli magyar közösségnek sem. A nem Magyarországon élő magyaroknak továbbra is egy közös Európa az érdekük, ahol határok nélkül együtt lehetnek a különböző nemzetek. Éppen ezért semmiképpen sem örülhetünk annak, hogy látszólag teljes közönnyel szemléli egymást az a két állam, amely nekünk igazán fontos, hiszen az egyikben ott van a szülőföldünk, a másikban ott él a saját nemzetünk. Sem jót, sem rosszat nem kívánnak már üzenni egymásnak, még egy RMDSZ-kongresszuson sem.
A kilencvenes és a kétezres években a két ország ugyanazon az úton haladt. Ma viszont az erdélyi magyar politika, akár bevalljuk, akár nem, egyre nehezebben tudja áthidalni, hogy például egészen másképpen értelmezik az ukrán-orosz háborút Budapesten és Bukarestben. A magyar kormány segítségére nagy szükségük van az erdélyi magyaroknak, elsősorban oktatásban és kultúrában, de kérdés, hogy mi lesz, ha ezután sem közeledik, hanem távolodik egymástól a román és magyar álláspont. A háború dolgában az RMDSZ kormánypártként a román kormány véleményét támogatja természetesen, és ez így helyénvaló, de kérdés, hogy mikor kell majd sokkal egyértelműbben megnyilatkoznia az erdélyi magyar szövetségnek Európa jövőjéről és a követendő demokrácia-modellekről is.
Nem lesz mit tenni, választani kell: ha kelet felé indulunk, kissé hosszú lesz az út, amíg eljutunk nyugatra.
