Erdogan és Kilicdaroglu - a mögöttük álló szövetségekkel együtt - két szögesen ellentéses világképet képviselnek. Habár öt évre szóló mandátumért küzdenek, párbajuk kimenetele várhatóan hosszútávra meghatározhatja Törökország jövőjét. A regnáló elnök újrázása esetén folytatódna az atatürki világias demokrácia felszámolása, míg legfőbb ellenzéki kihívójának győzelme nyugatos, demokratikus fordulattal kecsegtet.
A 69 éves Erdogan 2003 óta vezeti Törökországot. Eleinte Európai Unió-párti, reformista miniszterelnökként szogált, aki komoly gazdasági fellendülés felett bábáskodott. Idővel azonban harcias iszlamista akarnokká változott: a 2013-as Gezi parki tüntetések szétverését követően, Törökországot fokozatosan az autokratizálódás, iszlamizáció és hanyatlás útjára kormányozta. Meghonosította az államfőnek kiterjedt jogköreket biztosító elnöki rendszert. Tisztogatást hajtott végre az államigazgatásban, kritikus értelmiségieket és újságírókat börtönzött be. Bekebelezte a független intézmenyeket és eszközként használta saját politikai céljai megvalósítására. Kövekezetesen leépítette az atatürki világias államot, egyebek mellett múzeumból mecsetté alakította vissza az eredetileg keresztény bazilikaként épült isztambuli Hagia Szofiát. Makacsul ragaszkodott a kamatcsökkentésre alapuló unortodox gazdaságpolitikához, amely a török líra mélyrepüléséhez és rég nem látott mértékű magas inflációhoz vezetett, amely tavaly októberben csúcsosodott ki - független közgazdászok becslése szerint akkor éves szinten 186 százalékos volt a pénzromlás mértéke.
Erdogan külpolitikájában határozott, esetenként agresszív irányvonalat képviselt, támogatta a szíriai fegyveres ellenzéket, beavatkozott a líbiai konfliktusba, összeakasztotta a bajszát az Egyesült Államokkal, az Európai Unióval, Oroszországgal és az Öböl-menti olajmonarchiákkal is. Azóta az oroszokkal, Szaúd-Arábiával és az Egyesült Arab Emírségekkel is normalizálta a viszonyt, de a nyilatkozataiban gyakran pofozózsáknak használt Nyugattal máig képtelen volt rendezni a vitás kérdéseket.
Ellenfele, a stílusa és kinézete miatt “török Gandhiként” emlegetett 74 éves Kilicdaroglu a demokrácia helyreállítását, a parlamentáris rendszerhez való visszatérést ígéri. A visszafogott, halk szavú politikus 2010-es pártelnökké választása óta szépen-lassan lazított a CHP dogmatikus elvein, amivel megteremtette a sokszínű ellenzéki összefogás alapjait. Az - Erdoganban csalódott nacionalistákat, konzervatívokat és iszmalistákat is befogadó koalíció 2019-es helyhatósági választásokon tudott áttörést ért el, elhódítva az ország legnagyobb városait az AKP-től.
Kilicdaroglu hajlandó volt még az Atatürk-féle szekularista étoszból is engedni, megfogadva, hogy hatalomra jutása esetén is biztosítja a fejkendő (hidzsáb) viselésének jogát a közigazgatásban szolgáló vallásos nők számára. A CHP szociáldemokrata értékrendjével összhangban szolidaritást tanúsított a rászorulókkal, ennek jegyében tavaly a hirtelen megemelt energiaárak elleni tiltakozásul nem fizette be áramszámláit, ami miatt le is kapcsolták a villanyt nála. Az ellenzéki összefogás jelöltje is hajlamos a populizmusra - tavaly az Orbán-kormányt idéző idegenellenes retorikával igyekezett meglovagolni a szír menekültekkel szemben lakossági indulatokat.
A CHP pártvezére azt ígéri, hogy hatalomra jutása esetén kiszámítható gazdaságpolitikával, a jegybank függetlenségének helyreállításával vonzó befektetési célponttá teszi. Külpolitikájában némileg nyugatbarátabb irányvonalra lehet számítani, de nem jelentősebb fordulatra, Törökország ugyanis NATO-tagsága dacára Erdogan előtt is igyekezett a Nyugat és Kelet közötti lavírozni.
