Holnap lesz 90 éve, hogy lejátszották a Ligue I első döntőjét. A professzionális francia labdarúgó-bajnokság hajnalán két, egyaránt 10 csapatos csoportban vetélkedtek a pionírok, s az egyikből az Olympique Lille, a másikból az Antibes lett finalista.
Pardon, az utóbbi csak lett volna.
Az Antibes játékosai már a helyi pályaudvaron várták a vonatot, hogy induljanak a párizsi csúcstalálkozóra, amikor Ferdinand Moscone, a klub főtitkár-helyettese táviratot kapott a kizárásról. A szövetség bizonyíték nélkül, kizárólag Louis Hennónak, az SC Fives klubelnökének bejelentése alapján hozta meg a súlyos döntést, miután a sportvezető azt állította: az Antibes edzője, a magát orosz bevándorlónak mondó, Arsène Lupinhez hasonlóan rejtélyes Valère 35 ezer frankot ajánlott fel azért, hogy az alapszakasz záró fordulójában a Fives kapjon ki a döntő várományosától.
Ami biztos: kikapott, méghozzá alaposan, 5:0-ra.
Ezért aztán a B csoport második helyezettje, a Cannes-Grasse léphetett pályára a Lille-lel szemben. Igen, közös csapatot vonultatott fel a Riviéra filmközpontja és a parfüm fővárosa. Cannes és Grasse között 21 kilométer a távolság, társas gépkocsin 44 perc a menetidő ma is, mert a Côte d'Azurön és környékén járnak a valaha forgalomba helyezett leglassabb buszok, amelyek szinte minden levendulabokornál megállnak. (Ugyanez a helyzet Nizza és Mandelieu-la-Napoule között a mimózacserjékkel.)
A döntő esélyese a Lille volt, amely hasonlított a hatvanas évek Ferencvárosára: a jobbösszekötő posztján Varga Zoltánt vetette be. A Cannes-Grasse két magyart küldött a colombes-i stadion játékterére (a harmadikat, Szemán Jánost nem állította sorompóba): balhátvédként Nagy Jánost, középfedezetként pedig azt a Kvasz (Köves) Jánost szerepeltette, aki 1930-ban, az európai Bajnokok Tornája Újpest–Slavia Prága döntőjében három gólt vágott be a legendás František Pláničkának Genfben (3:0).
Amúgy is egymást érték a magyarok a francia mezőnyben. Az 1932/33-as évadban Berkessy Elemér a Racing Paris, Eisenhoffer József az Olympique Marseille, Németh Ernő kapus, valamint Kalix László, Skvarek György, Varga György, Zavadszky István a Montpellier csapatában futballozott, és egy meccsen Guttmann Béla is feltűnt a Metzben. Majd a következő szezon góllistája így festett: 1. Lukács István (Sète) 28, ...4. Simonyi András (Lille) 21, …7. Kovács Károly (Antibes) 17, ...10. Belkó Árpád (Antibes) 14.
A pályafutását Szombathelyen, a Sabaria együttesében kezdő Belkó 64 meccsen elért 35 góljával máig az Antibes történetének legeredményesebb labdarúgója a francia első osztályban. De nem tétlenkedett Varga Zoltán sem, aki az 1933. május 14-én – 12 ezer néző előtt – rendezett döntő második lille-i gólját szerezte. Csapata már 3:1-re vezetett, amikor a hajrában megelevenedett a Cannes-Grasse jobb oldala: a szélső André Caleca szépített, majd a mögötte bekket játszó Maurice Tourniaire egyenlített (3:3).
Úgy nézett ki, megismételt mérkőzés következik, ám négy perccel a befejezés előtt, Urbain Decottignies beívelése után a csapatkapitány Georges Winckelmans a mennyekbe emelte a lille-ieket (4:3).
Az aranyérmesek edzője, Robert de Veen belga volt, és Vargán kívül is akadtak légiósok az együttesben: William Barrettet, valamint Bert Lutterlockot Angliából, John McGowant Skóciából szerződtette a bajnokcsapat.
A diadalmas garnitúra az évadot rosszul kezdte, majd még rosszabbul folytatta a Marseille ellen. A lille-i idénynyitón a vendégek 2:1-re győztek, míg a tavaszi szezonban hazai pályán 7:0-ra nyertek. A lille-iek a házigazdák több gólos előnyénél megsértődtek, ellenfelüket túlzott erőszakkal vádolták, és Winckelmans „cséká” arra szólította fel társait, hogy ne menjenek a labda után. Ennek nyomán McGowan összefont karral állt egy helyben a saját tizenhatosán, Robert Défosse kapus pedig nem mozdult a lövésekre.
A döntőben senki nem truccolt, ám sosem tudjuk meg, mi történt volna, ha netán a Cannes-Grasse vezet 3:1-re...
