Elnézést kérek azon olvasóktól, akik arra számítottak, hogy újabb könyves írással jelentkezem. Én magam is úgy képzeltem, hogy egy Orbán-kötetet fogok bemutatni, melyet magammal hoztam feleségemmel közös, néhány napos máltai kiruccanásunkra. Téved, aki most a kedves vezetőre gondol; ma már szinte egyáltalán nem vagyok kíváncsi a - mégoly nagyívű, történelmi - fejtegetéseire. Különösen így, huxit felé félúton.
Egy másik Orbán, Orbán Ottó (1936-2002) könyvéről készültem írni, akinek néhány sorát egyre gyakrabban dünnyögöm magamban: „Elegem van belőled, édes hazám, / Abból, hogy a magad hozta törvényeken lépdelsz át lazán, / Mert hited szerint akkor borul virágba a jobb rend, / Ha kellőképpen rugalmas a jogrend.” (Édes hazám – Reformkori költemény. Orbán Ottó összegyűjtött versei I-II. Magvető, 2003) De a Kabdebó Lóránt által még a 80-as években Orbán Ottóval készített életműinterjúnak, a Magvető Tények és tanúk sorozatában 2016-ban megjelent Színpompás ostrom című kötetnek nem jutottam a végére - s a mediterrán hangulat segített kipucolni az otthonról hozott deprimált hangulatomat.
Pedig az időjárás egyáltalán nem kegyes hozzánk - amikor ezt olvassák, még Máltán vagyunk -: eddig minden nap esett, szombaton pedig olyan erős szélvihar volt, hogy a menetrend szerinti komp, mellyel Vallettáról Sliemába szerettünk volna átkelni, nem közlekedett. A két város ugyan csak néhány száz méterre van egymástól - egy öböl két csúcsán -, így viszont kétszer félórás buszozásra kényszerültünk. Busszal egy órán belül a Budapestnél kisebb területű sziget szinte minden pontja elérhető - ha nincs dugó. De dugó mindig volt/van, legalábbis amerre mi jártunk. Az egyik legalapvetőbb tapasztalat, hogy az automobilitás tönkreteszi ezt a csodálatos szépségű országot. A sok-sok egymásba épült kis település ugyanis egy agglomerációt alkot - az egész sziget tulajdonképpen egyetlen összenőtt város -, zöld alig akad. Gépkocsi viszont rengeteg, s egyéb utak híján a közlekedés a XVI-XVII-XVIII. századi épületek paravánja előtt zajlik. Amelyek így folyamatosan pusztulnak, gyalogosokat pedig csak a néhány skanzenszerű város sétálóutcáin látni: a fővárosban, Vallettában vagy a régi fővárosban, Mdinában. (De persze a turisták - akik jönnek-mennek, lötyögnek -, tehát mi magunk jócskán hozzájárulunk ehhez, hiszen az ország az idegenforgalomból él.) Első látásra nagyon sok a bevándorló, s nem is csak afrikaiak, hanem délkelet-ázsiaiak. A buszokon, a szállodában, az éttermekben - az uniós országnak nyilván szüksége van a munkaerőre. És kivétel nélkül mindenki beszél angolul (jobban, mint én).
De már sokat fecsegtem. Az úgynevezett kulturális programokról csak annyit, hogy - teljesen véletlenül - a vallettai szállásunktól 50 méterre van a nemzeti archeológiai múzeum, ahol több mint ötezer éves szobrok találhatók, a másik irányban pedig hasonló távolságra a barokk Szent János-társkatedrális, amelynek fő látványossága Caravaggio Keresztelő Szent János lefejezése című festménye.
Elnézést kérek azon olvasóktól, akik arra számítottak, hogy újabb könyves írással jelentkezem. Én magam is úgy képzeltem, hogy egy Orbán-kötetet fogok bemutatni, melyet magammal hoztam feleségemmel közös, néhány napos máltai kiruccanásunkra. Téved, aki most a kedves vezetőre gondol; ma már szinte egyáltalán nem vagyok kíváncsi a - mégoly nagyívű, történelmi - fejtegetéseire. Különösen így, huxit felé félúton.
Egy másik Orbán, Orbán Ottó (1936-2002) könyvéről készültem írni, akinek néhány sorát egyre gyakrabban dünnyögöm magamban: „Elegem van belőled, édes hazám, / Abból, hogy a magad hozta törvényeken lépdelsz át lazán, / Mert hited szerint akkor borul virágba a jobb rend, / Ha kellőképpen rugalmas a jogrend.” (Édes hazám – Reformkori költemény. Orbán Ottó összegyűjtött versei I-II. Magvető, 2003) De a Kabdebó Lóránt által még a 80-as években Orbán Ottóval készített életműinterjúnak, a Magvető Tények és tanúk sorozatában 2016-ban megjelent Színpompás ostrom című kötetnek nem jutottam a végére - s a mediterrán hangulat segített kipucolni az otthonról hozott deprimált hangulatomat.
Pedig az időjárás egyáltalán nem kegyes hozzánk - amikor ezt olvassák, még Máltán vagyunk -: eddig minden nap esett, szombaton pedig olyan erős szélvihar volt, hogy a menetrend szerinti komp, mellyel Vallettáról Sliemába szerettünk volna átkelni, nem közlekedett. A két város ugyan csak néhány száz méterre van egymástól - egy öböl két csúcsán -, így viszont kétszer félórás buszozásra kényszerültünk. Busszal egy órán belül a Budapestnél kisebb területű sziget szinte minden pontja elérhető - ha nincs dugó. De dugó mindig volt/van, legalábbis amerre mi jártunk. Az egyik legalapvetőbb tapasztalat, hogy az automobilitás tönkreteszi ezt a csodálatos szépségű országot. A sok-sok egymásba épült kis település ugyanis egy agglomerációt alkot - az egész sziget tulajdonképpen egyetlen összenőtt város -, zöld alig akad. Gépkocsi viszont rengeteg, s egyéb utak híján a közlekedés a XVI-XVII-XVIII. századi épületek paravánja előtt zajlik. Amelyek így folyamatosan pusztulnak, gyalogosokat pedig csak a néhány skanzenszerű város sétálóutcáin látni: a fővárosban, Vallettában vagy a régi fővárosban, Mdinában. (De persze a turisták - akik jönnek-mennek, lötyögnek -, tehát mi magunk jócskán hozzájárulunk ehhez, hiszen az ország az idegenforgalomból él.) Első látásra nagyon sok a bevándorló, s nem is csak afrikaiak, hanem délkelet-ázsiaiak. A buszokon, a szállodában, az éttermekben - az uniós országnak nyilván szüksége van a munkaerőre. És kivétel nélkül mindenki beszél angolul (jobban, mint én).
De már sokat fecsegtem. Az úgynevezett kulturális programokról csak annyit, hogy - teljesen véletlenül - a vallettai szállásunktól 50 méterre van a nemzeti archeológiai múzeum, ahol több mint ötezer éves szobrok találhatók, a másik irányban pedig hasonló távolságra a barokk Szent János-társkatedrális, amelynek fő látványossága Caravaggio Keresztelő Szent János lefejezése című festménye.