Közhely, de igaz az állítás: milliók követték a tévékészülékeken III. Károly megkoronázását. Protokoll-szakértők, történészek, a brit királyi családdal korántsem csak bulvárszinten foglalkozó újságírók lepték el a stúdiókat, a koronázási ceremóniát kommentálva. Akármennyi kritika hangzik is el a monarchia intézményével kapcsolatban Nagy-Britanniában (Walesben például tüntettek az esemény idején), nem tagadható, hogy még köztársaságok polgárai is megilletődve figyelték a koronázási szertartást.
Minden ilyen alkalommal fölteszik a kérdést: miért vonzó a királyság a XXI. században? Talán az egyik ok éppen abban gyökerezik, hogy az emberek inkább képesek a sok bizonytalansággal fenyegető jövő tudatának elviselésére, ha néha megállhatnak a rohanásban, és elgyönyörködhetnek az ezeréves szertartások láncolatában. Valljuk meg, bármekkora teljesítmény a digitális oktatás, a mesterséges intelligencia vagy az e-közigazgatás, soha nem lesz képes leváltani az Emberit. S mi lehetne emberibb, mint amikor a sors, az Isten, a gének, vagy mindhárom véletlen kegyéből születik valaki, aki trónra léphet.
Petőfi alighanem összehúzta volna szemöldökét, ha annak idején hallja ezt az okoskodást. Csakhogy azóta bebizonyosodott, hogy nemcsak a gének uralma és az Istentől rendelt uralkodó mítosza lehet káros és veszélyes a társadalmakra és az emberi jogokra, hanem a szavazófülkékben leadott voksok számszerű összeadódásából fakadó (önkény)uralom is, amennyiben az így megszerzett hatalom korlátlan. Ma például Magyarország államformája nem monarchia, hanem köztársaság, mégis, a fönnálló politikai rezsim bármit megtehet, négy választás eredményére hivatkozva. Úgy látszik, a korlátlan hatalom mindig káros, akkor is, ha monarchia a kerete, akkor is, ha köztársaság.
De van egy másik magyarázat is! A mai monarchia egyáltalán nem hasonlítható a régmúlt idők monarchiájához. Az Arisztotelész által fölvázolt, 158 polisz alkotmányának alapos áttanulmányozásán alapuló államforma-tipológia alapján három pozitív államforma különíthető el: a monarchia egy ember uralma, az arisztokrácia sok emberé, a politeia pedig egy sajátos forma, amelyben a jog és szokások uralkodnak. Az a tíz európai állam, amelyben királyok vagy hercegek az államfők, csak nevében idézi már a görög monarchia szót; sokkal inkább az arisztotelészi államforma-tipológiában szereplő politeia formájának felel meg, mint az egyeduralomnak. Vagy, ha a túlzottan archaizáló görög kifejezéstől eltekintünk, nevezhetjük ezeket kevert rendszereknek. Miért kevertek? Mert fölül, az államfői hatalom szintjén monarchikusak, elvégre az államfő kiválasztódása nem választás vagy sorsolás révén, hanem dinasztikus elven, öröklés útján történik. Ugyanakkor alsóbb szinten a törvényhozás független a mindenkori koronás főtől. Alul a rendszer demokratikus.
Sőt, ott, ahol létezik, vagy legalábbis létezett egy második kamara a törvényhozásban, még az arisztokratikus elem is jelen van, igaz, egyre szűkebb jogkörökkel. De érvelhetünk amellett is, hogy ma a művészvilág, értelmiség is betölti egyfajta – demokratikus alapozású – arisztokrácia funkcióját, persze csak az arisztokrácia (ti. görögül „legjobbak”) szó merőben szimbolikus és metaforikus értelmében, mindenfajta kiváltság nélkül. Ha azt vesszük alapul, hogy az arisztokrácia funkcióját gyakran magyarázzák a példamutatással, akkor nem tűnik nagyon merésznek a párhuzam. Gondoljunk csak arra, hogy a Covid-járvány idején hány értelmiségi és művész győzködte az embereket arról, mit kell tenniük, vagy hány filmrendező, író, színész szereti reklámozni az úgynevezett jó ügyeket.
Valójában a fenti államok politikai rendszere korlátozott: a monarchia léte korlátozza a demokráciát, amennyiben a mindenkori kormány nem törhet teljhatalomra, ugyanakkor a demokrácia sokszínű, tagolt intézményrendszerével korlátot szab a monarchiának. III. Károly angol vagy - például - XVI. Gusztáv svéd királynak ma sokkal kisebb a jogköre, mint akár száz évvel ezelőtt uralkodó elődeinek. Ugyanakkor fontos szerepük van a példamutatásban, valamint a nemzeti egység megalapozásában. Pusztán az, hogy egy pártpolitikán, mindenfajta marginális ideológiai érdeken kívül álló szereplő van a politikai rendszer élén, aki semleges a napi politikai marakodásokban, ad egy zsinórmértéket, amelyhez az állampolgárok válság esetén is igazodhatnak.
De ne gondoljuk, hogy a vegyes rendszer csak a monarchiákra jellemző! Valójában a leginkább hatékony köztársaságok is afféle arisztotelészi vegyes rendszerek. Tipikus példa az Egyesült Államok. Létezik egy elnöki hivatal, amely a monarchikus elemnek felel meg. Ott van a Szenátus, amely arisztokratikus elem az amerikai rendszerben (s még arisztokratikusabb volt 1913 előtt, amikor nem közvetlen választással töltötték be a szenátori helyeket), ott van a Képviselőház, amely kezdettől fogva a demokratikus elem volt, és vannak népszavazások, népi kezdeményezések mint a közvetlen demokrácia intézményei, melyek a XIX. század végi populista mozgalomból kerültek a rendszerbe. Mindezt megfejeli, hogy föderális államról beszélünk.
A másik példa a kicsiny San Marino, Európa legrégebbi és leghosszabb ideje folyamatosan létező köztársasága. Külső szemmel nézve furcsa, hiszen sokat megőrzött az ókori római köztársaság, valamint a középkori itáliai városállamok hagyományaiból. A parlament, az Országos Nagytanács tagjait ötévente, népszavazással választják. Ez a testület nem teljesen független a bírói és a végrehajtó hatalomtól. Ugyanis az országos nagytanácsnak joga van a hozott ítéletek megsemmisítésére beterjesztett kérelmek elbírálására, így beleszólhat a bíróságok működésébe is. Az Országos Nagytanács megválasztja saját tagjai közül a két régenskapitányt, akik 6 hónapig látják el feladatukat. A 2 consul hagyománya ismerhető itt föl. A régenskapitányok vezetik az Állami Kongresszust, ami a köztársaság kormánya. Ugyancsak az Országos Nagytanács választja meg a Tizenkettek tanácsát, amelynek tagjai is a tanácsból származnak. Mint látható, a hatalmi ágak függetlenségéről nem beszélhetünk, de a hivatali idővel kapcsolatos szigorú szabályozás, az újraválaszthatóság szabályozása, a sokféle szerv kölcsönös függése mégis kialakít egyfajta hatalommegosztási mechanizmust.
Vegyünk egy sajátos országot, amelynek kormányzati rendszere nehezen illeszthető be a modern politológiai kategóriákba, igazából besorolhatatlan. Andorráról van szó, amely amolyan fél-teokratikus, fél-republikánus, kevert rendszer. Andorrában 1278 óta meg van osztva az uralom a francia Foix grófja, majd a mindenkori francia államfő és a katalán Urgell egyházmegye püspöksége között. Jelenleg a püspök és Emmanuel Macron francia köztársasági elnök tölti be a két régensherceg, vagyis az andorrai államfő pozícióját.
Ezek a fenti rendszerek egyáltalán nem követik a hatalommegosztás modern logikáját. A hatalmi ágak adott esetben összefonódnak az alapjuknál, de a rendszer annyira bonyolult, annyi szereplőt és intézményt tagoz be, hogy ezek képesek egymást ellenőrizni. Az egyik elv, ami a stabilitást biztosítja San Marino és Andorra esetében, a collegialitás, vagyis az, hogy egyidejűleg két személyt tölt be egy hivatalt, jelen esetben az államfőit. Ezek a rendszerek éppoly korlátozottak, mint a mai parlamentáris monarchiák, csak fordított logika alapján: a mai monarchiában egy ember a nemzeti egység szimbóluma, aki fölül áll a napi politikai érdekeken; míg a kicsiny hegyi államocskákban az biztosítja a stabilitást, hogy két egyformán erős szereplő tölti be a hivatalát.
Úgy tűnik, két modell nevezhető ideálisnak: ha egy ember kormányoz, korlátozott hatalommal, vagy ha több ember úgy, hogy egymást korlátozzák. Mindkét esetben szétterül a felelősség, és az intézmények kénytelenek erősen ellenőrizni egymást. Ez utóbbi az, amint meg kellene tanulni Magyarországon.
—
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.