A konfliktuskereső Orbán

A közvéleményben az a naiv meggyőződés él, hogy az Orbán-kormány kerüli a konfliktusokat, azok kezelésében és megoldásában érdekelt. Valójában azonban keresi a konfliktusokat, és azok fenntartásán, sőt halmozásán serénykedik.

Egészében véve az Orbán-rezsimet éppenséggel a konfliktuskeresés jellemzi, mert a vészhelyzetnek a hatalmát stabilizáló hatására épít - hiszen a nemzetközi és hazai konfliktusok halmozódása és kavargása radikálisan megnöveli a lakosság biztonság iránti igényét. Ez világosan megmutatkozik a provokatív viselkedésében a nemzetközi kapcsolatok terén, és abban az ámokfutásban, amely a hazai kormányzás gazdasági, politikai vonatkozásait illeti. De ez a kulcsa az EU-val való a jogállamisági konfliktusnak is. Az Orbán-kormány ezt sem megoldani akarja, hanem elmélyíteni és intézményesíteni, hiszen a jogállamiság teljes helyreállításával a saját sírját ásná meg. Állandósította az uniós konfliktust a „hanyatló, háborúpárti Nyugattal”, és ezáltal a globális változások viharában nemzetközileg is legitimálni próbálja a saját külön státusát, szuverenista autokrata rendszerét.

Az Orbán-kormány konfliktuskereső politikája a nemzetközi kapcsolatokban nyilvánul meg leginkább: szinte naponta hallunk híreket az Európai Unióval és a NATO-val való ütközésekről. Már régóta nem csupán arról van szó, hogy az egyes konfrontatív akciókat - mint a vétópolitikát az EU-ban, avagy a halogatott NATO bővítést - zsarolásra használja fel, hanem egyenesen a saját különútját akarja elfogadtatni ezekkel a szervezetekkel. Ez világosan megfogalmazódik Orbánnak abban a kijelentésében, hogy ellenzi a blokkosodást és ezen kívül akar maradni.

Bár Magyarország az Uniónak és a NATO-nak is tagja, ennek ellenére látványosan keresi a „keleti” kapcsolatot Oroszországon és Kínán is túl, Közép-Ázsiában, sőt ügyetlenül belekavar az amerikai belpolitikába. Ahogy már a 2019-es uniós parlamenti választáson is arra törekedett, hogy egy szélsőjobboldali internacionálét hozzon létre az EU döntéseinek belső blokkolására, ugyanez a célja a 2024-es választások előkészítésekor. Bízik abban, hogy az európai lakosság belefárad a hosszúra nyúló ukrán háborúba, reméli Trump visszatérését és a kínai szerep megerősödését a nemzetközi viszonyok rendezésében.

Az Orbán-rezsim egy tökéletes, kiteljesült autokrácia, ezért a megítélésében el kell felejteni a szokásos sablonokat, mint amilyen a konfliktusok kerülése. Ennek a rezsimnek a vészhelyzet, a jól ápolt konfliktusok rendszerének működtetése az életeleme. Befelé eljátssza a megváltót és biztonságot ígér a halmozódó válságok viharában. Félelmet kelt és erre a félelemre építi a hatalmát. A nyelvi zsonglőrködés módszerével mindig megtalálja a saját maga által kiváltott bajok/keservek okozóját másokban: ennek a felelősség elhárító nagyiparnak a terméke a háborúpárti és békepárti magatartás ütköztetésének túlhasznált panelje, ami az orwelli nyelvhasználat mélypontja.

Az Orbán-rezsim tehát a nemzetközi konfliktusok parazitája, azokon élősködik a saját felelőssége elhárítására. De az idei év éppen arról szól, hogy kemény korlátokba ütközött, és ez a stratégia kudarcra van ítélve. Az ukrán háború nemcsak teret nyitott a gátlástalan „békepárti” hazudozásnak mint önvédelemnek, hanem az EU egész működését annyira megzavarta, hogy a sokáig vonakodó Unió is belátta, Orbán ámokfutását meg kell állítani.

Ennek természetesen komoly hatása van a magyar belpolitikára is, amelyben ez a nemzetközi ámokfutás és a belső országrontás még erőteljesebben érvényesül. Az egész idei évet végigkísérik majd az Orbán-kormány által megtervezett konfliktusok: a közegészségügy és a közoktatás szereplőit a "rendteremtés" érdekében besorolták a rendőrminisztérium alá, vagyis ezen a területen a konfliktuskezelés helyett a szokott módon a konfliktusok felerősítése következett be.

Ezt a konfliktuskeresést teljesítette ki az abuzív jogrendszer is - a joggal való visszaélés, az alapjogok sorozatos megsértése és elvonása -, ami valójában a politikai függés és elnyomás jogi elrendezése, azaz a szociális biztonság elvételének modernebb, közvetett és szofisztikált formája. Az orvoskamarával való konfliktus nem egyedi, különleges eset volt, hanem az Orbán-rendszer működésének normális része, az alapjogok korlátozásának egy további lépcsője.

Figyelemre méltó, hogy a szakmai érdekképviseletet épp akkor zárták ki a döntéshozatali folyamatból, amikor a bevonását követeli az EU a jogállamiság vitában. Az Orbán-kormány viszont abban reménykedik, hogy az amúgy is súlyos problémákkal megterhelt EU-t kifárasztja az állandó átszervezés és centralizáció újabb hullámainak követése a magyar látszatdemokráciában. Amióta a jogállamisági eljárás megkezdődött, azóta a jogállamiság hiánya, eltorzulása csak tovább fokozódott. Miközben a kormány tárgyal és tárgyal, eregeti a ködöt az intézmények működéséről, addig is folytatódik az intézmények elfoglalása és a közoktatás meg a közegészségügy alkalmazottainak robotokká való leminősítése. A már eddig is lepusztított terepen, az Orbán sivatagban a transzparencia hiánya is magasabb szintre lépett, a döntések és kalkulációk zavarosak és áttekinthetetlenek, az adatszolgáltatás részleges és töredékes. Éppen ettől tökéletes a hazai autokrácia.

A válságkezelés válsága, a szárnyaló infláció szakaszában a gazdasági biztonság meggyengítésén túl felgyorsult a szociális biztonság eróziója is: ennek része a közalkalmazotti védettség elvétele. A nevezetes „rabszolgatörvény” óta a sztrájktörvény új variánsai jelentek meg, és az alapjogok fokozatos megvonásával félelmetesen korlátozták az állampolgárok védekezési és érdekvédelmi lehetőségét. A megszorító intézkedések a társadalmi konfliktusok felerősödésével jártak, amelyek viszont alkalmat adtak az államnak arra is, hogy – az önkényes áthelyezhetőség és szakmai minősítés mellett - leszűkítse az állampolgárok mozgásterét. Akár úgy is, hogy a pedagógustól megkövetelik az internetes kommunikációja egy része feletti kormányzati kontroll elfogadását. Az állampolgári jogok ellen indított kormányzati háborút tovább szélesíti, hogy a jövő évi önkormányzati választások előkészületeként az Orbán-rezsim újabb konfliktust provokált ki Budapesttel és általában az önkormányzatokkal az önkormányzati jogok további csorbítása és a finanszírozás csökkentése révén.

Az Orbán-kormány a legkülönbözőbb társadalmi szférákat destabilizálja, nagyüzemi méretekben termel bizonytalanságot, és az országos káosszal legitimálja magát mint a biztonság egyedüli forrását a válságos időkben. Az Orbán-rezsim szélesedő háborúja a társadalom ellen így egyben politikai termék, hatalmi eszköz is, a magukra hagyott állampolgárok, szakmai és helyi csoportjaik pedig védtelenek. A kormánynak a bizonytalan világ a lételeme: világháborúval riogat, „baj lesz, rossz lesz, erre kell felkészülnünk, egyedül mi tudunk benneteket megvédeni”.

A terheket tehát mindenkinek vállalnia kell: ez a közszolgáltatásokból való drasztikus forráskivonás, amelyet intézményi erőszak támogat és médiakáprázat leplez. A vészhelyzeti kormányzás alapfeltétele pedig a társadalmi szolidaritás hiánya. A propagandaminisztériumban gondosan mérik a társadalom széttöredezettségét, mozaikszerű jellegét, mert ez teszi lehetővé a válságkezelés válságának vészhelyzetként való kezelését, a tökéletes autokrácia átmeneti és törékeny konszolidációját.

De ahogy az EU türelme már elfogyott, úgy a félrevezetett, széttöredezett társadalom is ébredezik. Egyre jobban belátja, hogy a megfosztottság valójában közös: az Orbán-rendszer terméke, és csak egy újabb rendszerváltással lehet megszabadulni tőle.

—

A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.