„A törökök a stabilitásra szavaztak. Félretették a politikai és gazdasági aggályaikat, és a nacionalizmust választották” – így összegezte lapunknak a vasárnapi sorsdöntő választások kimenetelét Emre Caliskan, a brit Külpolitikai Központ (Foreign Policy Centre) Törökországgal foglalkozó kutatója. A szakember az ellenzéki összefogás kudarcának tudta be, hogy a pusztító februári földrengést követően, illetve a pénzügyi instabilitás idején a kormányzó Népi Szövetség a korábbinál szűkebb, de így is egyértelmű többséget szerzett a parlamentben, a hivatalban lévő államfő, Recep Tayyip Erdogan pedig előnyből indulhat az elnökválasztás nem egészen két hét múlva esedékes második fordulóján. Hangsúlyozta ugyanakkor, hogy az okok sokrétűek, részben abból is fakadnak, hogy a kormány és az ellenzék nem egyenlő versenyfeltétekkel vágott neki a szavazásnak.
„Más, versengő tekintélyelvű rendszerekhez, például a magyarországihoz hasonlóan Törökországban sincsenek fair választások, ugyanakkor a szavazatösszesítés tisztességes. Szóval az eredmények hitelesek: a szűk többség Erdogant választotta. A török elnök ugyanakkor teljesen uralja a médiát, a szavazást megelőző napon például szinte minden csatorna az ő legutóbbi interjúját sugározta. Azt sem szabad elfelejteni, hogy a választásra való felkészülés nem a kampánnyal kezdődik, hanem jóval korábban. A nacionalista pártok azért is teljesítettek jobban az urnáknál, mert az elmúlt öt évben a megosztó, nacionalista politikai üzenetek voltak dominánsak” – fogalmazott Caliskan.
Ugyancsak a politikai berendezkedés tette szükségessé, hogy sokszínű, hatpárti szövetség szálljon szembe a politikai színteret uraló erős vezetővel, vagyis Erdogannal, ám az összefogás végül visszafelé sült el.
A hagyományos váltópárt, a Kilicdaroglu vezette baloldali-kemalista Köztársasági Néppárt (CHP) a nacionalista Jó Párttal (IYI), illetve kisebb formációkkal állt össze. Négy törpepárt került be a Nemzeti Szövetség néven megalakult koalícióba: a konzervatív Demokrata Párt (DP), az iszlamista Boldogság Párt (SP), valamint két olyan, amit Erdogan egykori párttársai alapítottak – az Ali Babacan volt gazdasági miniszter fémjelezte Demokrácia és Haladás Párt (DEVA), illetve Ahmet Davutoglu korábbi miniszterelnök Jövő Pártja (GP). Az eltérő ideológiájú pártokat azonban nem sikerült közös platformra terelni, vagy másrészt bevonzani velük a különböző világnézetű szavazókat – mutatott rá a török kutató, sőt úgy vélte, hogy a baloldali szavazók egy részét talán el is bizonytalaníthatták a tőlük jobbra álló formációk.
A lakosság összetétele is komoly kihívás elé állította az ellenzéket: Kilicdaroglunak széles társadalmi rétegeket kellett megszólítani, hogy többséget szerezzen az elnökválasztáson. Szüksége volt a betiltással fenyegetett baloldali-kurdbarát Népek Demokratikus Pártjának (HDP) szimpatizánsaira is. Csakhogy a HDP-t az uralkodó kormányzati narratíva a terrorszervezetként nyilvántartott Kurdisztáni Munkáspárttal (PKK) azonosítja, emiatt az annak tett gesztusok sok szavazónál visszatetszést keltettek, ahogyan az is, hogy a párt nyíltan beállt Kilicdaroglu mögé. Erdogan még jobban ráerősített a negatív percepcióra azzal, hogy következetesen a terroristák jelöltjének bélyegezte legfőbb kihívóját. Caliskan szerint összességében felemásan sült el, hogy a CHP vezére barátságosan viszonyult a HDP-hez: a legjobb eredményeit a kurd többségű, délkelet-törökországi tartományokban érte el, hozzáállása viszont a szavazók egy részét a nacionalista Nemzeti Mozgalom Pártja (MHP) és más hasonló ideológiájú formációk felé terelte.
Az ellenzék leszerepléséhez Kilicdaroglu személye is hozzájárulhatott, többek között az, hogy az alevita felekezethez tartozik. Bár Erdogan nem támadta őt hite miatt, az Al-Monitor beszámolója szerint Törökország-szerte azt terjesztették a mecsetekben az államfőpárti káderek, hogy a választáson a „szunnita iszlám túlélése forog kockán”.
A nem túl karizmatikus, török Gandhiként emlegetett 73 éves ellenzéki jelölt kora sem volt jó ajánlólevél, továbbá az sem, hogy 2010 óta vezetése alatt egy tucat különböző választást veszített el a CHP.
Emre Caliskan, a brit Külpolitikai Központ szakértője szerint ugyanakkor nem biztos, hogy az összefogás jobb jelölttel is előállhatott volna. Felmerült ugyan például Mansur Yavas ankarai főpolgármester neve, de ő nacionalista beállítottságú politikusként nehezen tudta volna megszólítani a baloldali kurd választókat. Ekrem Imamoglu isztambuli városvezető feje felett pedig Damoklesz kardjaként lebegett az a bármikor jogerőssé válható ítélet, amelyen keresztül eltilthatták volna a közügyektől, akár elnökjelöltségét is érvénytelenítve. Kilicdaroglunak viszont a javára szólt, hogy képes volt maga mögött egyesíteni a sokszínű ellenzéket, és a HDP is világosan jelezte, hogy nem fog elnökjelöltet indítani ellene.
Összességében tehát az ellenzék számos kihívással nézett szembe, amelyekre rendszerint nem tudtak ideális megoldásokat adni, és ezek mind-mind hozzájárultak a vasárnapi kudarchoz. A tekintélyelvű rendszer sajátosságaiból adódóan Erdoganéknak azonban nem is kellett foglalkozniuk hasonló problémákkal. Médiafölényüknek köszönhetően a Népi Szövetség politikai üzenetei visszhangoztak az éterben, kormányzati pozíciójukat kihasználva pedig látványos osztogatást hajthattak végre, és az ellenzéknél hitelesebben ígérhettek jóléti intézkedéseket.
Erdogan már a tiszteletkörre készül
„A végsőkig küzdünk!” – ígérte támogatóinak Kemal Kilicdaroglu a választások másnapján közzétett videóban, ám azóta semmilyen nyilvános rendezvényt nem tartott. Az ellenzéki összefogás jelöltje valószínűleg stábja újraszervezésével van elfoglalva. A hírek szerint Ekrem Imamoglu isztambuli polgármestert és Canan Kaftancioglut, a helyi CHP vezetőjét bízta meg kampánya vezetésével, akiknek kulcsszerepe volt abban, hogy a 2019-es helyhatósági választáson győzött a párt a 16 millió lakosú metropoliszban.
Akármivel is próbálkozik azonban az ellenzék, a közhangulat drasztikus megváltozása híján borítékolható, hogy Erdogan fog nyerni a két hét múlva esedékes második fordulóban.
Ugyanakkor a török politika jövőjét illetően korántsem mindegy, hogy mekkora arányban. A regnáló elnök fölényes győzelme válságba taszíthatja az ellenzéket, akár szét is robbanhatja a sokszínű koalíciót.
Kilicdaroglunak nincsenek mozgósítható tartalékai. Még ennél is súlyosabb probléma számára, hogy az első körös veresége demotiválóan hat az ellenzéki táborra, ezért még a törzsszavazók aktivizálása is problémát okozhat. A CHP-vezér számára a kiesett rivális, a szélsőjobboldali Sinan Ogan nacionalista szavazóinak megszólítása is kihívást jelent, mert anélkül kell megoldania, hogy elriasztaná magától baloldali kurd szimpatizánsait.
Erdogan ezzel szemben irigylésre méltó helyzetben vág neki a második fordulónak, elvégre rendkívül magas részvétel mellett mindössze fél százalékkal maradt el a bűvös 50 százalékos határtól, amellyel már az első körben megújította volna mandátumát. Tulajdonképpen az is elég lehet neki, ha ugyanannyi szavazót tud az urnákhoz szólítani, elvégre a csalódott ellenzékiek egy része várhatóan távol marad.
A kormányzó erők és a befolyásuk alatt lévő közintézmények mindazonáltal a következő két hétben is minden tőlük telhetőt megtesznek, hogy Erdogan minél fölényesebb diadalt arasson a május 28-án esedékes második fordulóban.
Talán ennek is tudható be, hogy a választási bizottság megpróbálta módosítani a külföldi szavazás rendjét. Az Egyesült Államokban, Japánban és más országokban egy-két nappal lerövidítette a szavazókörök nyitva tartását az előzetesen közölt tervekhez képest – éppen az olyan államokban, ahol Kilicdaroglu kapott több voksot a helyi diaszpórától. Az ellenzék panasszal élt az ügyben, így mindenhol maradt az eredetileg meghirdetett menetrend.
