Titkos beszéd - Fenyvesi Ottóval az értelmes élet fenntartásáról

Fenyvesi Ottó verseiben otthon érzi magát a szabadság. Legutóbbi verseskötete, a Paloznak overdrive utazásra hív, tájak, gyerekkor és barátok közt kalandozhat az olvasó. A elbeszélő költemények mellett a barátság fontosságáról és az emberiség végnapjairól is beszélgettünk a költővel.

A Paloznak overdrive című verseskötete költészeti road movie térben és időben. Mi volt a vezérlő elv az összeállításában?

Az utóbbi évtizedben elég sok verset felkérésre, valamilyen alkalom miatt írtam, aztán valahogy felerősödött bennem ez az összegezésre törekvő elbeszélői hang. Ezekben a költeményekben életem eseményeivel szembesültem, eseményeket, utazásokat vettem sorra, valamint számomra fontos és kedves emberek emlékét idéztem meg. Látomások, álmok, konkrétumok sorjáznak, miközben olyan kérdésekre kerestem a választ, hogy honnan indultam, hová jutottam, hol-merre jártam. Kik voltak a meghatározó mestereim és barátaim? Mert ugye a barátot szabadon választjuk. A barátság a legtisztább és legfontosabb emberi kapcsolat, mert minden más biológiai. A barátság több, mint a szülő-gyermek viszony, több a testvérek kapcsolatánál, mert azonos értékek igenlését jelenti. Ez egy különös, misztikus dolog, mert semmire nem kötelez. Az ember biológiai okoknál fogva szereti szüleit, testvéreit, gyerekeit. De a barátság teljesen önkéntes alapon működik. Fiatal koromban én az újvidéki Új Symposion folyóirat alkotói, baráti közösségéhez tartoztam, 1975-től 1983-ig tagja voltam a szerkesztőségnek. Ez a lap alakította ki és határozta meg a gondolkodásomat, művészi hitvallásomat. Ez végigkísért az utamon.

A könyv részben egy visszaemlékezés-enciklopédia. Az eltűnt történetek nyomában járás személyiségfejlesztő, az önmegismerés egy aktusa?

Az emberi lét a nyomtalan eltűnés és megőrzés között lebeg. Egyik legfőbb feladatunk fenntartani az emlékezés folytonosságát. Mert minden emlékezésről szól! Az emberi lét, az ismeretek, a tudás, a platóni ideák mind-mind a múltban gyökereznek. Nem véletlen, hogy például az egyik legjobb sci-fi-filmben, a Szárnyas fejvadászban a robotok, a replikánsok legfőbb vágya, hogy múltjuk legyen; emlékképeket gyűjtenek nem létező gyermekkorukról, családjukról. Az emlékezés a jelen kommunikációja a múlttal. Történetek végtelen halmaza vesz bennünket körül. Tanulságokkal és tanulságok nélkül. Nekem szükségem van az értelmes élet fenntartásához szükséges mondatokra és emlékekre. Számomra a vers az istenek ajándéka, titkos beszéd, orpheuszi és arioni hatalom.

„Ültünk Ottó, Jutka, Ria, Gabi és én, / a foszladozó alkonyatban, / minden mindennel összefüggött, / de a denevérek nem jöttek, / csak estefelé érkeztek meg, / akkor már csak Gabival ücsörögtünk / a lovasi / balatoni éjszakában, / mélyen letüdőztük a friss levegőt” – írja Tolnaival a Riviérán című versében. Fontos a dokumentumszerű rögzítés, a pillanatnyi idő, esemény szó szerinti megragadása?

Az általam megalkotott versbeszéd alapja a „dokumentumhitelesség”, amikor verset írok, olyankor egy általam megnyitott jelenben élek. Nagyon jó és szép benne lenni, van benne elég tér, képes vagyok előre- és hátrafelé haladni, araszolni és vágtázni is. Emlékezetem mélyéről nézhetem a dolgokat, mert az idő ugyan elmúlt, de mégsem múlt el. Hiszen minden újrakezdődik, folytatódik, mint egy végtelen történet. Az élet ismétli önmagát, plagizál. Még ott vagyok a múltban, mert valami ott maradt belőlem, és mégsem. Közben valami lényeges elfelejtődött, ami csak általam történhetett meg. Persze a múlt és jelen közötti átjárásnak megvannak a sajátos szabályai, amit a költői nyelv is befolyásol.

Milyen hagyományt követ ez a költészet?

Az a vadság és nyers erő, amit én képviselek, a huszadik századi költészeti hagyomány, és annak demisztifikációjával függ össze. Ezt művelte előttünk az Új Symposion első nemzedéke (Domonkos István, Tolnai Ottó) valamint Kassák Lajos és Tandori Dezső is. Legfőbb ihletője ennek a poétikának a tagadás, a szembefordulás volt, mely a korábbi, hagyományos költői értékek megkérdőjelezését, illetve dekonstrukcióját tűzte zászlajára. Ők voltak, akik a költészet fennkölt feladatainak vállalását megtagadták, a szép helyett a rútat affirmálták, a fiziológiai realitásokra helyezték a hangsúlyt, a szokványos stilisztikai eszközök helyett mással, szokatlan, különös dolgokkal, „nyers anyagokkal” kísérleteztek. A részben magyar származású jugoszláv író, Danilo Kiš a hetvenes években például egy szemeteskuka tartalmáról írt verset.

„A szabadság kötelesség »ne zavarjam, / ne veszélyeztessem más szabadságát, / tartsam tiszteletben az ő identitását.« / Szabadok vagyunk, vagyis magányosok, / szabadon jövünk, megyünk, szabadon / választunk a lehetőségek között, / egy jobb világ reményében?” – olvassuk a Fragmentumok tükröződése című szövegben. Hányadán áll a szabadsággal mint költő és magánember?

A szabadság képlékeny dolog. Nekem a költészet jelenti az abszolút szabadságot, amelybe az is belefér, hogy megragadjuk azt, amit nem tudunk teljes egészében átlátni. Egyre inkább az értelem elvesztése felé haladunk, egyrészt betemet bennünket az információk sokasága, a túlnépesedés kapcsán egy „zengő, zsibongó zűrzavarrá” változik a világ. Másrészt pedig az emberi elme a sorozatos manipulációk hatására megbicsaklik. A technológiai változások a gondolkodási formának, magának a tudatnak az átalakulását vonják maguk után. Az ember évezredek óta a „valaki vagyok” érzésével élt, a fogalmak, a gondolatok és a valóság alapvető összefüggéseit kutatta, amelyek értelmet és rendet adtak életének a véletlen szakadatlan örvénylésében. A mai technológiák kikezdhetik ezt a felfogást, mivel egyre inkább a virtuális lesz az élet: így bonyolítjuk a munkánkat, a kapcsolatainkat, így intézzük az ügyeinket, így tájékozódunk, játszunk, fogyasztunk, szórakozunk, és lassan már a magánéletünk is így fog zajlani. Ami beláthatatlan változásokat idéz majd elő például a művészetben és a költészetben is.
Úgy gondolom, legfontosabb a demokrácia fenntartása, az, amit már az ókori görögök felismertek: „Az emberek nem engedik magukat zsarnoki módon kormányozni!” Hogy a törvények ne csak a szegényekre vonatkozzanak!

Ön a délszláv háború idején, 1991-ben költözött át Magyarországra. A több mint egy éve tartó, Oroszország kirobbantotta orosz–ukrán háború kitörése, a több ezer menekült érkezése hogyan érintette?

Teljes mértékben szolidáris vagyok az Ukrajnából menekülő családokkal, emberekkel. Elítélem az orosz agressziót. Némileg hasonló helyzetben voltunk mi, délvidéki magyarok 1991-ben, amikor kitört a délszláv polgárháború. Menekülnünk kellett a szülőföldünkről, a katonaköteles magyar férfiak többsége nem akart részt venni a délszlávok háborújában, az értelmetlen öldöklésben, idegen területek meghódításában. Én akkor nyugodt szívvel jöttem az anyaországba, és telepedtem le családommal Veszprémben, de ha az orosz csapatok 1990-ben nem vonultak volna ki Magyarországról, biztos, hogy továbbmentünk volna Nyugat-Európába.

Létezik megérkezés, vagy nincs jobb, mint úton lenni?

Ideiglenes megérkezés van csak. Aki elszakad a szülőföld rögeitől, az aligha talál megnyugvásra. Azt szoktam mondani: a könyveim és lemezeim között érzem magam otthon. Hetvenhez közeledve már nem nagyon vágyom új kalandokra, elvagyok a Balaton-felvidéki házunk előtt húzódó római úttal, elképzelem, ahogy dicsőséggel vonultak rajta a római légiók Aquincum felé, majd hogyan menekültek, például Seuso kincseit hátrahagyva, vissza, Róma felé.

+1 KÉRDÉS
Egész eddigi életét végigkísérte a zene. Ha most arra kérném, hogy tegyen fel egy világállapotot tükröző zenét, melyiket választaná, és miért?

Jim Morrison és a The Doors együttes The End című dalát választanám. A zeneszám a pusztulásról, az apokalipszisről szól. 1975 és 1991 között, amikor még lemezlovas voltam az Újvidéki Rádióban, csak nagyon ritkán mertem lejátszani ezt a dalt, csak végső kétségbeesésemben. Már akkor is voltak gondok, de akkor még csak négymilliárd ember élt a földön, ma már kétszer annyian vagyunk. Úgy érzem, az Aldous Huxley által felvetett problémák felettébb aktuálisakká váltak. A „szép új világot” (a maga túlnépesedésével, túlszervezettségével, nyomorúságaival, haszonelvűségével, agymosásával) betetézi az erőszak és a terrorizmus fokozódása. Azt hiszem, az emberi civilizáció túljutott azon a ponton, amikor még van visszaút. Az emberiség elfelejtette, hogy „A Föld nem a miénk. Mi vagyunk a Földé.”