- Márton Ágnes: A fiktívnév-generáló

Itt vagyok, ragyogok, mint egy lecsutakolt csillámpóni – vagy egy pink, vagy egy punk, vagy egy komp. Levelekkel bombázlak, hogy áthidaljam a süket űrt.
Huszonöt év után csapódtál vissza az életembe lucskos felhőkön és trehány gallyakon át, mint egy sugárhajtású rakéta. Beragyogtad még a hétfőimet is, de ezzel kifogyott a szufla. Jobban bevált volna az alattomos lépcsőzés: ha az első rakétafokozat kiég, a második, sunyizós fokozat a gyújtás után tovább gyorsítja az amúgy is könnyebbé vált rakétát. A stabil rakéta követi a kilövőállvány által megadott irányt, élből korrigálja a nemkívánatos kitérést, szevasz megint, eredeti röppálya. Míg a nyümürc rakéta íve megjósolhatatlan, a repülés során önkényesen többször is irányt vált. Néha pörög, néha röhög, néha bukdácsol, esetenként megfordul, visszaesik a fejünkre. A semleges rakétát viszont egy parányi széllökés is lazán kitérítheti pályájáról. Hogy te milyen rakéta vagy, azt az idő dönti el. Egyelőre úgy néz ki, tényleg ráestél a fejemre, de olyan szögben, hogy akármerre kapálódzom, nem érlek el, csak a hevenyészett leveleimet küldözgetem, hátha azokkal talpra bírlak állítani, és ezzel végre a fejemet is felszabadítani. Nehéz hurcolni azt a süvítő, sehova sem tartó súlyt, még talán a Fermi-paradoxonon elmélkedni is könnyebb lenne.
Vagy nem a fejemre zuhantál, hanem a fejembe, mindkettőnk meglepetésére, vagy hogy megkavarjam az esés irányát, úgy is mondhatnánk, hogy beléd estem, és ezzel rögtön ki is estem a pikszisből, mennyivel vonzóbb az elérhetetlen.
Hajnaltájt a bontóba megyek. Pár éve még ez valóban azt jelentette, hogy egy irodában leültem a fiókos íróasztalhoz, mellettem Lottó Áruház-reklámszatyromban a parizeres-tormás szendvics tévépaprikával (tudod, mitől tévé? nem televízió, de nem ám), brumimedvés szalvétába bugyolálva. Fogtam egy orbitális méretű ollót, és minden szöveget, amit csak értem, szavakra szabdaltam: a napi híreket, a verseket, az apróhirdetéseket, a jelentéseket, a használati utasításokat, az útvonalterveket, a bevásárlólistákat, a földrajzinév-gyűjteményeket és a telefonkönyveket. Mert végül fiktívnév-generáló lettem, ez a becsületes foglalkozásom. Új neveket találok ki, amelyek akár igaziak is lehetnének. Parttalan az én fantáziám, de nyersanyag nekem is kell, ha úgy tetszik: kiindulópont, mint fűzfapoé­táknak a holdvilágos ihlet. Hallok egy ártalmatlan szót: kancsó, és már fel is jegyzem a listámra csekély változtatással: Koncsó, Roncsó. Valami pitiáner bűnözőt vagy lépcsőkorláton bódultan jódlizó politikust, ha kiáriázható a különbség, így neveznek majd meg az újságcikkek: Kancló, és én elégedetten dőlök hátra a bordűrös mintás Sybill caffe latte ágytakaróval lefedett, vicsorító Shakirát ábrázoló kárpitú kanapémon. Nem kell nekem sem a Casio, sem a Rolex, sem a Ferrari, sem a Twingo, csak a katartikus punnyadás, hejhó.
Manapság máshogy zajlik a bontás, nincs hozzá irodám és ollóm, csak egy táblagépem a home office-ban, ultraergonomikus környezetben, bár a könyököm így is sajog, a térdem, bónuszként a főnökömtől fájdalomcsillapító Tigris tapaszt kapok, bontatlan dobozokban, számolatlan. Fájlok szavait listázom, és rájuk nyomom a saját készítésű random torzító makrómat. Első lelkesültségemben programjaimba még a Jókai összest is betápláltam, nesze neked, algoritmus, így múlik el a világ dicsősége, így lesz a Baradlayból Haraplay vagy Valagray, vagy legközelebb akár Fatia Negra – na jó, ebben a politikailag korrekt érában a színekkel is vigyázni kell, akkor Fatia Alba, az meg netán a White Supremacy megnyilvánulása lenne, így maradjon a langyos Fatia Neutra.
Nagy úr az érzékenység, tekintettel is kell rá lenni. Osztrák szomszédainknál megváltoztatja nevét a Fucking nevű falu. Ugyanakkor a szlovákok nem keresztelik át Figa (Gömörfüge) települést, talán az olasz férfi turisták odaözönlése miatt. A német ajkúak nem tartják morálisan elfogadhatatlannak a Fack Ju Göhte filmcímet (egyébként a harmadik rész a kedvencem, a Suck me Shakespeer). A Goncourt-díjas szenegáli sikeríró, Sarr regényét én magam is inkább a címe alapján kértem az Írók Boltjában.
Az 1850-es években megjelent egy társalkodókönyv. „Gáncsoskodás” címszó alatt azt tárgyalta, szép lelkű honleányaink is irulnak-pirulnak, ha felvetődik a Malespina di Fasdinovo olasz család neve, nem is beszélve a szerencsétlen Despináról, aki a magyar librettóban Rosina néven fut.
Áskálódás és gáncsoskodás helyett felsorakozást!, ez szerepel a mai hírekben. Én hozzáteszem: több társalkodást.
A neked írt, válaszra nem igazán váró levelekből nem virtuális szemét lesz, hanem virtuális komposzt. Miattad még a saját nevemet is elveszítettem: egyszer régen felhívtál, de a másik Jutka nevű barátnődhöz kezdtél beszélni renyhe hangon, mint egy robotgéphez, nem jövök most, drágám, közbejött valami, csúszunk, majd máskor duplán hasítunk. És akkor beleszóltam a kagylóba, kagyló volt akkor még, ezek után jutkázd nagyanyádat, s onnantól így írtam alá a leveleimet, mindig másképp: Csimpánz Helga, Bagoly Lujzi, Hiúz Lara, Zebra Lídia, Cápa Csenge Réka. Amikor divatba jött a maroktelefon, ragaszkodtam hozzá, hogy Jutka helyett Brumiként legyek a kontaktjaid közé írva. Olyan húzás volt ez, mint a dzsúdóban a kuzushi: az ellenfél kibillentése valami váratlannal. Még ha nem is tartottalak ellenfélnek, te se magadat. Végül azzal rukkoltál elő, hogy hosszasan lapozgattad az utónévkönyvet, számomra két nevet választottál, de nem tudtál dönteni, melyik lenne a jobb, meghagytad mind a kettőt, így lettem neked Zseni Mogyoró. Hát igen, van, aki a stabilitást, és így a támadáshoz szükséges, megingathatatlannak vélt pozíciót próbálja kikezdeni, akár azzal, hogy megnevettet. Mint a luxemburgi szálloda, amelyik ezzel a szlo­gen­nel próbál ügyfeleket szerezni: Sleep with us, ezt pingálták még a furgonjuk oldalára is. Na hiszen.
A törökök is alkalmazzák a kuzushit a név­adáskor, de nem kacagtatással. Ha már túl sok a lány egy családban, a Taügetoszra gondolva a Yeter (’elég’) nevet adják az újszülött kislánynak. Ha gyakori a csecsemőhalál, a Kaszásnak a Dursun (’maradjon meg’) névvel üzennek. A türkmének meg egyenesen Kiz-Tugmasznak (’ne legyen lányod’) nevezik a kislányukat, szép kis örökség és útravaló.
Akármit írok neked, abból fiktív nevek lesznek. Lesznák.
Azt írtam, kezdhetnénk lassan-lassan. Lassán.
Azt írtam, tervezhetünk mi bármit, olyan lesz ez, mint a lavina. Lovika.
Amit mások írnak, az is belehömpölyög a gyűjteményembe. Pár napja „mindenki” – értsd: mindenki, aki fenn van a Facebookon – egy tesztfeladaton vekeng, nyelvújítás kori szavak ismeretének a számonkérési jogát firtatja. Szóba kerül a megkönnyebbülészeti körguggolda, a fiahordó görugrány, az orrfuvolászati négyzetrongy, a közismert nyaktekerészeti mellfekvenc és a most felfedezett gizda csucsag, az én lajstromomban rögtön Csucsagi, Csicsegi, sőt a Kántor sorozatból, amelyet anno még az NDK-ban is bemutattak Kantor fahndet (Kántor nyomoz) címmel, lopom a Csupatit, Madaras József főtörzsőrmestert.
A névgeneráló kollégák folyton dicsérnek, díjakra is jelölnek a makulátlan, gondolatittas zúzásomért, halott sohamár költőkhöz hasonlítgatnak, hiába álszerénykedem: te csak ne hollózzál, ha nem tudod, meddig ér a szárnyam.
Talán engem is sokvödörnyi vízzel tisztára kellett mosni, mint a Valdez tartályhajó mocskától ragacsos madarakat a madárkórházban, Alaszka partjainál.
Persze itt is van, aki minden szavamba beleköt. Vegyem tudomásul, hogy a méheknek nem bundájuk van, hanem szőrös kültakarójuk. De hogy jön ez ide? Tényleg én emlegettem volna a méheket? Bundástul?
Titokban én már más vizekre eveztem, ha nagy leszek, viharjós leszek, vagy nem is, inkább intimitáskoordinátor. A „nevezést” most már nyugalmat hozó hobbinak tekintem, ha már lankadok, belesiklok, mint egy süppedős papucsba. Az izgalmat a tanfolyam hozza, az intimitáskészlettel való ismerkedés: van ott minden, smaragdzöld sebészeti ragasztószalagok (hogy a kamera ne tévedhessen illetlen, juuujjjjjj, testtájakra), meztelenséget imitáló Medipore ruhadarabok, álszeméremszőrzet, tevepatarejtő párnácska, latexkesztyűk, nedves törlőkendők, a csomagolás szerint bosszúálló szalvéták, szájszagfedő mentacukorkák, kézfertőtlenítő, borotva, fojtójátékok, illatos, világítós gumi karkötők, zajkizáró fülhallgatók, gyorsan felállítható öltözősátrak. Azért a nevekre itt is felfigyelek, a trénerem Luca Henrietta, a lánya Mézi Ketrin, a kígyójuk Dark Triad, az ő tanácsadójuk, mindig vezetéknévvel együtt, egy argentin képzőművész, Guillermina Bustos, olyan művekkel, mint, nem vicc, pornografia analitica – és a szomszéd öleb, Ankapanka.
Hogy jutott eszembe épp az intimszervezés? Mi járt a fejemben? MeToo, Maria Schneider és Az utolsó tangó Párizsban? Nem, nem, vagy csak talán, inkább az, hogy a filmekben hiperszonikusan zajlik minden, semmi bénázás, semmi szerencsétlenkedés, még egy beakadó melltartópánt sem, elvész a moziban az ember. Hogy az én segítségem kinek kell, a nézőnek vagy a szereplőknek, édes mindegy, egy tálkából lefetyelünk.
Bár a szigszalagot – vagy mit – legszívesebben a saját számra ragasztanám, nehogy kiabáljak, hol vagy. És én vedlenék át egy aztaaaaaaadebaró jelmezbe az egyik neonszín pop-up sátorban, hogy mégse ismerj fel, ha rám akarnál találni. Futnék előled, de a törlőkendővel nem érném el a homlokom, kinyúlna a karom ebből az éber rémálomból.
Egyszer csak felhívsz, halihó, Zseni Mogyoró, találkozzunk a parkban, ismerkedjünk meg újra, hátha akad ott a kémiából is még. Húha, semmi rakéta? És mi lesz a Fermi-paradoxonnal? Vagy azon majd tűnődjünk együtt?
Egáti, Rakátó. Permi.